Emil nem ért haza...így nagyrészt egyedül voltam otthon egész hétvégén. Valami megváltozott abban a lakásban, furán érzem ott magam. Főleg egyedül. A levegőben van valami iszonyatos...valami hatalmas fájdalom...sötétség. És egy szobával kevesebb...
Így még rosszabb volt eljönni. Majdnem 4 órát vezettem...jól esett. A hó végig esett, és volt egy szakasz, amikor még ködlámpával sem láttam túl sokat. De gyönyörű volt a természet, a havas fák, erdők...A temetés is így volt...Végigénekeltem az utat...:)) Jól esett..mikor megérkeztem, és lefeküdtem, végre találkoztam Vele..Zsoltival. Nem esett jól...messzinek tűnt az érintése, és a második szava azt fejezte ki, hogy egyáltalán nem tetszik neki, egyáltalán semmi, ahogy élek, amit gondolok, ahogy viszonyulok a világhoz...nem bírtam meghallgatni, el kellett jönnöm. Pedig tudom, hogy igaza van, mindig is igaza volt.
Annyira sajnálom, de én ezt nem tudom feldolgozni. Elvesztenék mindent, ha megpróbálnám. Ő a mindenem...és annyira fáj. Meg kell hallgatnom pedig, és csinálnom kell, amit mondd...
A zh nehéz volt...a tanár jóindulatán fog múlani, ennyi. Nem tanultam rá eleget. Amúgy is elegem van az egészből, most mindenből és mindenkiből, de legfőképp magamból. Vannak pillanatok, mikor minden annyira reménytelennek tűnik, hogy teljesen összeomlok. Másokra sem tudok így figyelni. De az egyik csoporttársam annyira lelkes, mindig kérdezi, hogy hogy vagyok. Most erre mit mondjak? Fel sem tudom fogni, hogy mik történtek-történnek. Hogy tudnék kedvesebb lenni??? Annyira elástam magam Zsolti hiányával, nem tudok az egész élettel mit kezdeni, és nem is akarok.
Jézus...orvos sem azért lennék most, mert szeretnék segíteni, hanem csinálni szeretném, amiért gürizek. Undorító, sürgősen át kell mosnom az agyam, ergo meg fogom hallgatni Zsoltit, és jó útra térek.
Szarul kezdődik a hét...mélyebben, mint ahogy végződött...
Hova fajulhat ez még??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????
