Nem múlnak a napok. Mintha semmi sem változna. Olyan, mintha minden nap a másnap lenne, de nem a holnapután, vagy 2 héttel később. A hétköznapok sem segítenek, sőt nehezebbek sokkal, meg egyáltalán az élet már mást jelent. Azt hiszem, elértük a legmélyebb pontot, és nem úgy néz ki, mintha lenne kiút. Üres minden. Csak arra tudok gondolni, hogy Emci ugyanezt érezte Zsolti nélkül. És ez kibírhatatlan. Nagyon hiányzik.
Borzasztó nehéz úgy élni, hogy ő mindennek a része volt, ami körülvesz. Egy új város kéne, egy új ország, leginkább egy új világ. De menekülni sem lehet, ez sem megoldás.
Emil sincs jobban, de legalább itt van nekem, összetartunk, már legalább beszélni tud róla.
És aki azóta sem dolgozik, az Sam, Emma pszichiátere, egy ideig nem is fog.
Jase-ről még mindig semmi hír. A szülei írtó rendesek, de ők sem tudnak róla semmit. Bele sem merek gondolni, hogy hol lehet, és miért.
Rose...nincs semmi jó, nincs nap, hogy ne sírna a vállamon.

Annyira sajnálok mindent, mindezt, és akik szerették. Borzasztó a világ nélküle.

             P.