Emma

Nem múlnak a napok. Mintha semmi sem változna. Olyan, mintha minden nap a másnap lenne, de nem a holnapután, vagy 2 héttel később. A hétköznapok sem segítenek, sőt nehezebbek sokkal, meg egyáltalán az élet már mást jelent. Azt hiszem, elértük a legmélyebb pontot, és nem úgy néz ki, mintha lenne kiút. Üres minden. Csak arra tudok gondolni, hogy Emci ugyanezt érezte Zsolti nélkül. És ez kibírhatatlan. Nagyon hiányzik.
Borzasztó nehéz úgy élni, hogy ő mindennek a része volt, ami körülvesz. Egy új város kéne, egy új ország, leginkább egy új világ. De menekülni sem lehet, ez sem megoldás.
Emil sincs jobban, de legalább itt van nekem, összetartunk, már legalább beszélni tud róla.
És aki azóta sem dolgozik, az Sam, Emma pszichiátere, egy ideig nem is fog.
Jase-ről még mindig semmi hír. A szülei írtó rendesek, de ők sem tudnak róla semmit. Bele sem merek gondolni, hogy hol lehet, és miért.
Rose...nincs semmi jó, nincs nap, hogy ne sírna a vállamon.

Annyira sajnálok mindent, mindezt, és akik szerették. Borzasztó a világ nélküle.

             P.

Próbálok kiválasztani egy kevésbé megbotránkoztató verset...Emmától, a napokban írta...

'Egy szó egy szikra
Egy álom egy kripta
Egy íz egy szív
Egy remény egy vég
 

Ragyok az ég ezernyi zafírral
Tűz a Nap, melege megnyugtat
A szél símogat, gyönyörrel eláraszt
Egy faág rútul könnyekre fakaszt

Húsomba tép, mint sok ember
Lelkem tengerébe méreggel
Elesek, sírok és vérzem
Fáj a magány, érzem

Egy rét egy vágy
Egy perc egy seb
Egy kacaj egy halál
Egy toll egy madár

Vércsepp fölött elszáll
Kékbe repül a végtelen
Hol jár, az idő megáll
A halál jön és nem vár

Nincs már remény
A madár elszállt
Nincs már küzdelem
Vissza nem jár

Az idő megáll
Rámlel a halál
A madár itt hagyott
Győzni gyenge vagyok.'

A legszebb...

Nem tudtam, hogy sokan olvassátok, furcsa érzés, hogy ismeretlenek ismertek minket. Jó érzés is, hogy szerettétek Emmát. Rossz érzés is, mert sokan gyászoltok.

Túléltük a temetést. Ma voltam kint, rosszabb volt, mint aznap. Messziről láttam a sok virágot, ott, ahova Emma sokat járt. Ott vannak a szüleink, a nagyszüleink, Zsolti és Ő is. Olyan sokan vannak ott. És ketten maradtunk itt. :-( Szóval rosszabb volt, egyedül voltam, meg csend volt, nagyon rossz volt.
A temetés szép volt, nagyon sokan voltak, sírtak, de irigyeltem őket, szívesebben sírtam volna más húga miatt. :-( Emil is sírt, nekem még csak most kezd leesni egyáltalán.
Nagyon sokan voltak, lehetséges, hogy nem láttam Jase-t, ha nem akart odajönni. De őt nem láttam azóta. Milliószor, mindenhol kerestem, de semmi. Azt sem tudom biztosan, hogy tudja-e, hogy Emma meghalt, de úgy érzem igen, ha összevesztek volna, tudnék róla. Ma még a szüleihez is elmentem, kiderült, hogy évek óta nem hallottak róla, mi lehet abban a családban is..komolyan aggódok érte, nagyon szeretnék beszélni vele, hogy mi van.

Emil teljesen magába fordult. A temetés után már volt időm egyáltalán leülni mellé, beszélni próbálni, de elment szó nélkül, máskor meg azt mondta, hogy hagyjam békén, fogunk beszélni, majd máskor. Ma rávettem, hogy motorozzunk, eljutottunk a város szélére, én mentem volna az óceánig. És ott egy mezőn ledobtuk a gépeket, sikerült beszélni. Annyit mondott, hogy rohadt szar ez az év, úgy érzi minden évvel egyre szarabb lesz. De szerintem ennél már csak jobb lesz. Mert ennél rosszabb már nem jöhet.

Rose is nagyon kikészült. Őt szerdán be kellett vinnem a kórházba, és ott is van. Beteg, nem gyógyulnak a fekélyei, nagyon sok kezelés után. Sír szegény, magát okolja, hiányzik neki Emma, és Jase.

Holnap elutazom, vissza kell mennem dolgozni, sajnos sok időt kell D.c.ben lennem. Nem vagyok kész új félévet kezdeni, de muszáj. Majd a hétköznapok segítenek. Nem tudom, remélem. Az emberek nagyon kedvesek tudnak lenni, a rezidenseim is, meg a páciensek is. Felvidítanak. Emil még nem dolgozik, nélküle ott is elszabadult a pokol. :-(

                                                                                                             Peti

Hi

Nem tudom, hányan olvasták Emma blogját, egyáltalán olvasta-e valaki, de van rá egy kis esély, így úgy érzem, ezt ide le kell írnom.
Én a bátyja vagyok, "Peti", ahogy ír rólam a blogban.
Egy éjszaka alatt olvastam végig a blogot. Emma mindenkit tisztelt, mindenkit szeretett, Ő csodálatos volt, sokkal csodálatosabb, mint akiket a blogban annak tartott.
Depressziós volt már évek óta, és két napja, hajnalban meghalt. Ő akarta így. És erről többet nem is lehet mondani, írni.

Miután Zsolti meghalt, még sokáig itt volt. Egy idő után meg is nyugodtam, hogy mindig itt lesz. De mindig arra készült, hogy elmegy. A kóházban, mielőtt meghalt, és én a forró mellkasán feküdtem, azt mondta, nem megy el addig, míg el nem engedem. Sírtam, és egyszercsak leállt a szíve, eltűnt az öleléséből az erő. Elment.
De nem. Tényleg addig maradt, amíg nem engedtem el, és még most sem tudom, pedig kell. El kell engednem, hogy a nővérével legyen...és a szüleivel.
Gondoltam ideje helyre tenni az életem, megint ideje összeszedni a szétmállott testem, a porrá hullt szívem, és élni..................................tovább élni..........amíg megint szét nem esek..........aztán újból tovább. Hiszen erről szól nem?! Pontosan erről. A FOLYTATÁSRÓL. Sírni az ablakban, szétszabni a párnákat, hegeket égetni a bőrömbe, rohanni lélekszakadva, lélegezni a cigifüstöt, eszméletlenül harapdálni Jase vállát, majd elaludni rajt, vagy elaludni Petin. Ez én vagyok. Egy és megismételhetetlen. Az, hogy hogyan élek, és hogyan folytatom, az én nevemhez van írva a sors könyvében. És én folytatni fogom, mert megígértem Zsoltinak. És itt van a férfi, akinek odaadtam a szívem, és amit soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek megtenni, közel engedni magamhoz, de megtörtént...Isten teremtett egymásnak minket, nem cseszhetem el. És a bátyáim, akik ugyanilyen érzelmi hullámok között élnek, és próbálnak úszni.
Nehéz, de folytatnom kell.

És ami borzalmas.
Most találtam meg egy levelet, amit Zsoltinak írtam...fél évvel később, miután meghalt. Nyugodt voltam. De sírtam közben. Sírtam és mosolyogtam is. Írom neki, hogy kivágták a fánkat...azt a fát, amit mi hajlítottunk meg. Szerencsétlen fa ilyen görnyedten nőtt, Zsolti mégis elhitette velem, hogy EGYÜTT vagyunk ilyen ERŐSEK. Kicsi voltam, de még most is hiszek neki. :")
A borzlamas az...hogy NEM EMLÉKSZEM.
SEM A FÁRA.
Sem arra, hogy naponta rajta csüngtünk, nem emlékszem, hogy azt mondta, mi hajlítottuk meg, pedig tudom, hogy milliárdszor mondta.
TUDOM, DE NEM EMLÉKSZEM!!!
Próbáltam, próbáltam minden erőmmel emlékezni, de még csak nem is rémlik semmi. Nem is rémlik, hogy helyileg hol lehetett.

Mit tesz velem ez az egyetem??? Hogy felejthettem el ilyet??? Hiszen 5 éve írtam!!!!!!!!!! Kísérteties...

Vajon van valaki, akinek tetszik ez a világ? Tetszik valakinek az, ahogy élünk, ahogy gondolkodunk? Jó dolog évszázadról évszázadra tudatosabbnak lenni? Számít-e ez egyáltalán?
Nem akarok olyan lenni, mint mások. Nem akarok az a lány lenni, aki nem szeret élni, az a lány, akit teljesen tönkretett a szeretet. Jó dolog a szeretet? Vannak, akiket sosem szerettek, ők miért lennének mögöttem? Szerettek engem is. Meghaltak.
Igen, pont ezt nem akarom. Meddig fog ez még tartani? Miért jön Ő vissza? Minden áldott percben a lélegzet hűvösségében, és a sötét fényességében, miért? Miért kell, hogy megtörténjen? Miért élt? És én miért élek még mindig? Miért szeretett? Miért szeretett annyira iszonyúan? És én miért...én miért imádtam őt annyira...hogy most ne tudjak élni...
Hogy csak úgy tudjak élni, mint az a lány, aki nélküle már nem szeret élni.
Megint összecsúszott a múlt a jelennel. Azt mondják, aki nagy képzelőerővel bír, nem törődik a valóság tényeivel, én erre azt mondom, van visszaút...az akarat, hogy mennyit tudok nyelni, a sebek, a művészet...
De igazából nem vagyok más...mint az a lány, akinek ez még mindig rettenetesen fáj.
Miért kell, hogy néha annyira nagyon pocsék legyen minden? Miért kell, hogy az emberek ne lássanak túl a szemük előtt gomolygó ködön? Miért látok tovább??? Miért látom a múltat összecsúszni a jövővel? És mégis hogy tudok ezután élni a jelenben.
A jelen. A jelen nem a középső...a jelen a pokol. Mindenhol jobb!!! Gyűlölöm a jelent. Gyűlölöm, ha megmondják, mit teszek. Gyűlölöm, ha kritizálnak, gyűlölöm, ha senki sem szereti a másikat. Bárcsak egy nap mindenki erőt venne magán, hogy valami jót is csináljunk.
A festményeim szürkék. Imádja a tanárom, látja benne a posztmodern feminizmus minden önfejű szikráját. Imád engem, gyűlölöm magam. Le akarom festeni a fájdalmat. Írtam róla. Azt mondták, írjak. Elolvastátok. Beszéltem róla...nem sok embernek, de megvolt. Beszéltem róla. Sínre feküdtem és felnéztem az égre, láttam az üvegtestemben cikázó kolloid szemcséket, amik olyan szikrázóak voltak, egyszerre változtak hamuvá, a múlt hamvaivá, és egyszerre távoli szürke madarakká, messze szálló madarakká.
Minden itt van, ami csak kell. Minden itt van a vilgon. Miért? Miért fáj akkor még mindig? Miért olyan, mintha tegnap történt volna?
A tanárom imádja a festményeimet, engem lát benne. Azt mondja rég nem élt át ilyet...rég nem látott már lelket...lelket szárnyalni a festékeken át. Gyűlölöm, hogy imád. Sírjon velem, az kell.
Fekszem a sínen, érzem a zsibbadást, érzem, hogy most nagy lesz, talán bele is halhatnék.
A fájdalmat nem adhatom át. Hiába írok róla, hiába beszélek, hiába alkotok, hiába hullom darabokra, hiába...hiába...végtelen az idő, és én örökké fogok élni.
A roham ezúttal nagy volt. Nem féltem, volt ki vigyázzon rám. Mindig Velem van. És a szeretetem már nem szárnyalhat...már rég óta hol vánszorog, hol megszűnik létezni.
EGYSZERŰEN NINCS JOGOM FÁJDALMAT KÜLDENI A MÁTRIXBA...nincs...és hiszen küldhetek bármennyit, megdöntöm a szaktanácsot...nem lesz bennem kisebb. Csak felhasználhatom.

Ölelj meg végre mégegyszer utoljára, és hagyd, hogy a lámpa örökre kialudjon...sötét havas utcák tölgyei tövében az életem...hagyd, hogy a levegő többé ne állítson talpra, mert veszélyes vagyok, árasztom a fájdalmat, meghal az, aki szeret. Túl okos vagyok...szerethetek túlságosan is. Kellenek a harcosok, vannak is...csak el vannak rontva.

Életem a Tiéd, a temetőé...még mindig...még mindig eggyek vagyunk.
 

Rose nincs jól...:( Nincs semmi különösebb, csak aggaszt, hogy még mindig nincs jobban...most már több, mint 3 hónapja. Aggasztó. És nem folyhatok bele a dolgaiba, mert ő sem folyik bele igazán. Nem szkeptikus. Nem, mert él. Jase-t kicsit jobban beavatja azért a dolgokba...talán mert nem orvos...
Neki azt mondta, hogy ha folyamatosan a betegségeivel lenne elfoglalva, akkor nem maradna tere élni. Mégha nem is figyel annyira...
Motor konfliktus. :) Veszélyes...de élni motor nélkül...nem élet. Dönts. Válassz és viseld a következményeket...nekem meg figyelnem kell magamra, hogy hagyjak másokat élni...mindenkinek joga van a döntésekhez, és ezt a jogot úgy értem, hogy még csak gondolatban, véleményben sem ítélem el. A segítségnek annak is kell maradnia. Az, hogy aggódom, az a saját problémám...Rose-t ezzel nem szabad terhelnem, terheltem eleget ezzel már.
És persze viszont...ugyanígy elvárnám a bátyáimtól, hogy hagyjanak teret nekem. Hagyják meg ezt a szabad teret, amit életnek nevezek. De.
De nem mindenki gondolkodik így...ők meg aztán főleg nem.
Vizsga előtt rendesen összekiabáltam velük...de abban a stressz állapotban kivel nem...most kicsit kevésbé vagyok neurotikus, végre lesz egy hetem "pihenni", de úgysem tisztelik meg az erőfeszítéseimet annyira, hogy leszállnának rólam csak egy kicsit.
Elfáradtam, most igazán fáradtnak érzem magam. Mert megkönnyebbültem. Emil ilyet reagált a vizsgámra:"Azt hittem, legalább sikítozni fogsz a telefonban..." Én öröm helyett egész mást érzek. Örülni szoktam, amikor tudom, hogy szerencsém volt, amikor Isten segített...de most úgy éreztem, iszonyat megszenvedtem azért, hogy ilyen eredménnyel csináljam meg a vizsgám. Beképzelten mondom, hogy megérdemeltem. Emiatt ez csak egy megkönnyebbülés.
És vizsgaidőszak utáni utódepresszió. :))) De komolyan. Mindig ez van. A szorgalmi időszakok agyrémek...hajnaltól éjjelig az egyetem, meg a kórház között rohangálok, teljesítek, mint egy vadbarom, a vizsgaidőszak nem ennyire fárasztó. Ez a színes halál, a vizsgaidőszak meg a monton, szürke halál. Krónikus stressz, napfény hiány, bezárkózás, kiégés...erről szól. Ha vége, nem lehet a másik nap már minden derűs, mert az ember megszokja a nyomort. :)) Megjavulok, igérem, de ehhez most mindennél jobban kell a pihi, a nyugalom, pattanásig kivan a testem-lelkem. És ez is mindig így van, már megszoktam.

Azt hiszem egy év bénázás után újra sikerül önmagamnak lennem...pocsék év volt...iszonyatos nagyon rossz volt. Nagyon sokat szenvedtem.
Mindenki sokat szenved...mégis, ha van egy vezérfonal az életben, ha tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk, mi fontos, mi kevésbé, és mit gondolunk az életről, akkor azért lehet haladni az úton...ha megvan ez a vezérfonal...ha megvan.
Bevallom, hogy totál elvesztettem. Azt hittem, hogy feleség leszek...szerelmes voltam...és szerintem így van értelme a házasság szentségének. Sebésznek készültem, fúj minden áldott este hullákat dolgoztam ki. A szemük...évek óta nem bírtam megbirkózni a tudattal...a halállal, a halott testek létével. Morbid, de rossz értelemben. Érzelmileg brutál felkavart. Én segítettem nekik, hogy örökké lehúnyhassák a szemüket. A tisztelet mindig meg volt bennem. És régóta sebésznek készültem. Iszonyat sok poklot megjártam már érte, iszonyat sokat tanultam, kezdőnek épp elég jó is voltam.
Minden haladt az útján, illetve én haladtam a saját baromi nehéz utamon. Aztán jött a földrengés, vulkán kitörés, hurrikán, és újra kellett kapcsolnom a villanyt, nyomnom kellett egy restartot, mert hirtelen minden elveszett. Már semmi sem volt biztos, az élet sem, hogy egyáltalán akarok-e élni.
De az egyetem...6 év után még mindig a markában tart.
Mert van, ami sosem változik.
Ide tartozom.
Akkor is, amikor nem akarok orvos lenni, akkor is, amikor végkimerültségtől szenvedek, akkor is, amikor leghőbb vágyamként dédelgetem, akkor is, amikor minden más fontosabb, és akkor is, amikor tudom...EZ az, ami állandó marad.
Orvos leszek. Jövőre igazán. Bárhogy, bármikor, bármiképp, de az. EZ állandó. HALHATATLAN, bárki is hal meg. Mert ezt már leteszem az asztalra. Tudom, amit tudnom kell. És hihetetlen, de ez nem változtat meg, ettől csak plusz leszek. És ez a plusz nem csak valami töltelékanyag izé...ez maga a csoda. A fény...az életvágy...az út...a lényeg.
Végig csináltam. Jézusom...6 évet.
Azt hittem, ez is elveszett. Hogy ezt is elveszthetem. Ahogy a múltat is pillanatról pillanatra elveszítjük.
Igen. Régen érdekeltek a tetemek. Aztán kiborultam tőlük. Majd undorodni kezdtem. Aztán már egyáltalán nem érdekeltek. Számomra minden, ami a bőrük alatt van, pontosan ismert. Minden egyes kis ér, ideg, bármi...nem meglepetés, már semmi izgi nincs benne. De csinálni kellett. Már nem kell. :) De ettől még nem kevésbé szeretnél orvos lenni. És az is leszek.
Fül-orr gége vagy szájsebészet. Mást már nem választanék. Gyönyörű területnek tartom mindkettőt. Aztán egyszer majd ugyanúgy kiszerethetek belőle...mi lesz azután? Lesz-e ilyen? A boncolást is megutáltam, pedig épp eleget készültem patológusnak.
Minden intézet magának akar. Már nem érdekelnek a hullák, de maradnom kell az igazságügyön, ha nem is egész este...még csinálnom kell. Nem érdekelnek a gyógyszercégek, a kémia intézetet már rég ott hagytam. Amivel meg kell birkóznom, és nehezebb lesz a hullázásnál is...az a fiziológia. A kedvenc intézetem...a leges-legjobb...de sok az állatkísérlet, és többet sírok az állatok miatt, mint a tetemek miatt. Fizikailag fáj...és nekem is...nagyon-nagyon.
Áldozatok. Nyuszik, patkányok. A szívem szakad meg értük.
Nem jó ez így. De nincs olyan intézet, ami ne készítene ki lelkileg.
És ugyanakkor. Igy tökéletes. Hiszen mind megadja a tudást, amivel képtelen vagyok betellni.
Fogászat is engem akar...ami így nem is jönne rosszul az iügy és a sebészi pályafutásom mellé/folytatásaként, főleg ha egyszer szájsebésszé válnék...mondjuk...ha...egyszer...
Ha nem lennék rosszul az egész tortúrától. Ugye.
Mert hogy nagyon símán vettem ezt a vizsgát. Annyira síma volt...messze a legjobb lettem, és nem is gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem...hiányozna...
Végülis kábé 1-2 napom van eldönteni itt az eddigi nagy kérdéseket/döntéseket. :D
Pff...ehhez mennyire kicsi vagyok még.

MRI. Sosem gondoltam volna, hogy még kit fog érdekelni az eredmény. Az agydokimat. :) Megjelent Sam. Megjelent a hülye tesztjeivel, és odaadta Andy dokimnak azokat.
Hát tiszta gáz a helyzet.
Mármint persze, semmi gond a fejfájáson kívül, nincsenek meszes erek az agyamban, semmi térfogatfoglaló cucc, nem is gondoltam ilyesmikre...
Szerintük mégis ijesztő dolgok mennek végbe az agyamban.
Klassz.
Így is eléggé félek mindentől, még a pozitív dolgokat is "ijesztőnek" állítják be. Szerintük túl jó az agyam. :))))))))))))
Túl jó, mert sokkal nagyobb részét használom, mint az átlag, és az utolsó MR óta különösen nőtt a funkciós területek nagysága. Szerintük túl nagy az Iq-m, az Eq-m, a memóriám, a reakcióidőm. Túl gyorsan olvasok, gondolkozom...etc. Hogy lehet túl jó...
Szerintem jó. Én megvagyok ezzel. Azt gondolják, összefügg a migrénes rohamaimmal. Megvagyok azokkal is, ott vannak a görcsoldók. Meg elég ritkák...
A memória mondjuk olyan szempontból tényleg nem túl jó...nehezen felejtek. Pedig nagyon jó lenne felejteni...
De könyörgöm, hagyjanak békén.

Pff...amint elhagytam a várost, helyből begyulladtak a manduláim. Úgyhogy most semmi véres műtét. Hehh...aztán utána talán mégis ez lesz a nyertes...:(

Game over...

Peti már Washingtonban van, holnap ő már tanárbácsit játszik: vizsgáztat. Sokan fogják utálni...én persze nem vizsgázhatok nála, és sosem tudnánk eltitkolni, hogy testvérek vagyunk, ritka vezeték név ez az Államokban. :D De ott lesz...bent is lesz...kérdezte, hogy bejöhet-e, nem zavar-e...ez csak segít nekem, ha ott van. Azt mondta, ha ügyes leszek, és kapok egy kitűnőt, felmehetek vele a szájsebre, és kiszedi az egyik bölcsességfogam. Hogy mennyire vicces...mennyire nagyon-nagyon vicces bátyám van...végül azért úgy döntöttem, hogy legyen foghúzás mandulaműtét előtt...és lesz még MRI is...ugye...egy roncs vagyok, ezen most már nincs mit tagadni...

Game over...

Én reggel indulok. Úgy szerettem volna, ha Jase velem tudna jönni, de nem pattanhat le csak úgy a kórházból...de utánunk jön, mert az MR az egy nagy dolog. Már mint a ház szerint. Mindenki odavan...pedig az csak egy gép, amiben futkoznak a fejem felett a csövek, szerintem tök nyugtató...ha az ember nem először fekszik benne.
Mert Em is jön, igen, sajna D.c-ben kell, mert ott van pillanatnyilag az orvosom. Ebből tényleg nem lehet semmi bajom, nem fog vér folyni, nem fog fájni, csak rétegfotók. ;) Mégis mindenki jobban odavan, mint a többi horror véres szuris izéktől. Szóval viccesek...

Game over.

Összepakoltam a táskám, utoljára vetettem meg az ágyam, a szennyesbe dobtam az itthoni ruháimat. Annyira természetesnek kell kinéznem, amennyire csak lehet. Bár lennék kicsit barnább, kevésbé ennyire vakító szőke...de hát a Nap...öhm...de szőkén könnyebb eljátszani a szűz angyalkát, van előnye...

Game over.

Éjjel kétszer kaptam pánikrohamot. Most már jó lenne levizsgázni, de rohadtul félek. Mindennél jobban össze kell szednem magam, mindennél...mert most nincs mese, mennie kell. Semmi baj.
Zsolti megint megjelent a színen, Vele alszom el. Nem tudom, mit jelent, jelent-e valamit, a karjaiban vagyok a tóparton, a csillagok alatt, fogja a mellkasom, hogy aritmia, extrák, és tachycardia nélkül verjen a szívem. Talán ő az Őrangyalom. Most nem gondolkoztam ezen...élvezem, míg velem van.

GAME OVER.

Hát ennyi. Amit megtanultam, tudni fogom, amit nem sikerült, nem fontos, nem kérdezik majd. Isten segíteni fog. Imátkozzatok...fontos. Igérem, nem nehezítem majd meg senkinek a tervét. (:

Utána festeni fogok. Festenem kell. De szerdáig még tanulok...

Szerdán...game over.
Újra.
It's my life.

:)

YESYESYESYESYESYESYESYESYEEEEEEEEEEEESSSS!!! 48 kg!! :D Híztam egy kilót!!! Hiperszuper!!! E-e-e-e-e-e-e-eeeeeeee!!! (:

Lehet a nap bármilyen hervasztó is a lehetőségek teljes valóságával...belekavarodhatok a gondolatok túlértékelésébe. Viccesen képzelhetem magam valakinek, egy olyannak, aki számít a világnak, akire számítanak a világban. Vehetem magam és az életem véresen komolyan, és tehetek úgy, el is játszhatom. Sóhajtozhatok, és érezhetem a mellkasomon, a gyomromban a nyomást...ami nem is létezik igazából, csak én hiszem azt. Ráncolom a homlokom, koncentrálok, tanulok. Mindez nagyon komoly dolog...évek óta ez van...évek óta ezt, így csinálom...
De most már eszembe jutsz. :) És akkor:) :) :) Néha elkalandozom...néha a legkomolyabb pillanatomban jutsz eszembe, ahogy mosolyogsz, ahogy nevetsz, mintha mindez nem is számítana. Mintha az élet tényleg olyan könnyű lenne, mint ahogy hiszed. Miért ne lenne?:) Minden szabályomat megszeged, felforgatod az életem. Felemelsz, és már gravitáció sincs. Rohangálunk a térdig érő fűben, hogy aztán hatalmasat essünk, nincs logika. Ázunk az esőben, mert tíz karommal ragaszkodunk a pillanathoz, az idő sem múlik. És minden ébredéskor rájövök...bármit álmodtam, a valóság milliószor szebb lesz. Mindent megváltoztatsz, és hirtelen mindennek értelme lesz...
Berontasz a szobámba, és lerohansz, és akkor semmi más nem számít, hogy összegyűrődnek a könyveim, hogy a bögrém leesik az ágyról, az sem számítana, ha égne a ház. A szemeidben ott a válasz, a válasz minden kérdésemre. Hogy végre...végre Te is, és én is boldogok lehetünk.
Már tudok "igen"-t mondani...minden hülye ötletedre!!! :)) Mert minden képtelennek tűnő ötletedről kideül, hogy tökéletes. Annyira szabad vagy...még sosem találkoztam olyan emberrel, aki nálam jobban vágyik a repülésre, a szabadságra. Aki őrült...és annyira gyönyörű...aki nem akar megváltoztatni, aki nem a tökéletességet látja bennem, hanem a hibákat, amikkel együtt szeret.
Hát ilyen könnyű...ha az ember hagyja...ha beengedi a boldogságot...kopognia sem kell. (:

Peti kificamította a bokáját.
Meredith nem engedi vissza...van esze a csajnak...bírom...áruló vagyok...
Hisztizik, mint egy 5 éves, és háziszolgának néz. Persze szívesen vagyok az, nem szeretnék plusz gondot okozni, kezdem azt hinni, hogy valami oka van ennek a sok balesetnek.
Én jól vagyok, valakinek megint muszáj józannak maradnia. Ma már röhögtem az egészen...Em sebei olyanok, mintha egy szörny támadt volna rá. A teste 1/3-át kell naponta átkötöznöm. Ő egész jól tűri. Pedig rohadtul fájhat...és sem ülni, sem feküdni nem tud kényelmesen. De hamar rendbe fog jönni.
Szóval mindenki itthon...nem egészen erre gondoltam, mikor hiányoltam őket...
Hiányzik Jase, hiányzik az élet, és még mennyi év tanulás vár rám...nekem meg már most elegem van. Azt mondják, könnyebb lesz...muszáj, mert nem az a fajta vagyok, aki sokáig tud takarék lángon élni.
Szétrobban a testem. Jase-szel lennék és mással nem is foglalkoznék, amikor az egyetem teljes életet követel tőlem. Ennyit nem tudok adni. A bátyáim igen, én nem. Már nem. Rengeteg dolog változott bennem a nyáron. Rájöttem arra, hogy mennyit hibáztam az elmúlt évben, és ennek ellenére azt látom a jövőben, hogy ugyanígy fogom elkövetni ugyanezeket a hibákat. Szerelmes vagyok. Igen. Babát akarok, családot, otthont Jase-szel. Jézus, mennyire messze van mindez. :( Amikor ilyen közel van életem álma, legszívesebben elhajítanám. De egyszer még azt fogom mondani: "Megérte. Bárhogy is...megérte." A tisztelet...tisztelnem kell a lányt, aki 5 éve voltam, aki azzal a gondolattal kelt, és aludt el, hogy bárcsak sikerülne bejutni az egyetemre...mert akkor minden álom valóra válhatna, ott bátmi is történjék, ha már ott vagyok, mindenre képes vagyok. De határok nincsenek. Sokkal közelebb voltam az egyetemhez, amikor még fel sem vettek, mint most...3 éve már, pff...összesen ez már majdnem 7 év...még visszavan egy pár...talán egy egész életnyi...egyszer majd mondani fogom: "Megérte..."

Na, ezt nem hiszem el...

Ha a balszerencse fájna, már belehaltunk volna...

Emil nem rég aludt el, hát ez hihetetlen, ami történt vele.

Oké, a kulcsszó...

AUTÓBALESET

A rohadt életbe találták fel egyáltalán a rohadt autókat, nem hiszem, hogy a lovaskocsikkal ennyi zűr lett volna...

De a szó enyhébb formájában...
Persze a bátyám szempontjából. Mert volt ott robbanás, és haláleset, és súlyos sérülések...sok embernek szerencse, hogy Em ott volt, állt a helyzet élén-mint trauma sebész...ez a szakmája.
Szóval jól van!!!

JÓL VAN.
Istenem, jól van........

Egy hatalmas seb van a homlokán, és horrorfilmbe illő sebek a lábain. De mind csak horzsolás, nagy csúnya horzsolások, de semmi baj!!!

SEMMI BAJ.

Leápoltam, és most már alszik. És én most kezdek el sírni...most, hogy már nem látja...most, hogy felfogtam, tényleg semmi baj. Szó nincs rá, hogy megint majdnem meghaltam az idegességtől, mikor Peti hívott. Hiába kezdte úgy, hogy nagy mázlink volt...ÁH, ezt nem lehet...

Egy rohadt nap nem zajolhat unalmasan??? Átlagosan...egyhangúan. Vagy mindegy is, csak többször ne vesszek el senkit...egyébként minden mindegy...

Megyek mosogatni, aztán tanulni...

Ez szörnyű...

Jase már reggel átjött, reggeli álmos-szemű-síma-arcú-morgó-hangú..drága..drága...
Nem baj. Ma hétfő van, ma tanulok, ma eszem, ma minden tip-top lesz, minden szigorú és erős. Reggeli...megvolt. Ebéd...megvolt!! Közben tanultam, mint a kisangyal. Fagyiztunk is, minden úgy alakult, mint ahogy kell. Ettünk délután is!! Bár én nem sokat, Jase meg is jegyezte, hogy nem csoda, ha vékony vagyok-ha tudná, hogy egyáltalán...ENNI nem szoktam.
Aztán egyszer csak lesápadtam...én már sosem mondanám másnak:"Jézus, de sápadt vagy, jól vagy?" Mert erre az ember még sápadtabb lesz, és rögtön rosszul lesz. Jase sem tette ezt, lélegeztünk. :) Nem segített. Semmit sem éreztem, még émelygést sem, semmit. Lábak fel, de úgysem ment vér az arcomba. Aztán 1-2 mp émelygés és placcs. És már nem maradt bennem semmi, talán csak a reggeli...nagyon rosszul lettem. Jase berakott a kádba, és megfürdetett...aztán órákig feküdtem, míg magamhoz tértem. "Soha többet nem eszek." "Nem kell."-mosolygott, mintha tudta volna, hogy később úgyis fogok enni. Ettem egy joghurtot. Aztán már jobban vagyok, bár még mindig halál sápadtan. Sosem lesz ennek vége??? Én próbáltam, és nem ment. :( Nem, hogy nem ment, beteg lettem tőle. :( Pff...el fogok fogyni, pedig nem akarok. :"(
Jase-t is bántottam, lelkiismeretfurdalása volt, mert nem tudta, hogy ez nekem így egyszerre sok. De legalább elmondtam. Legszívesebben nyakon szúrnám magam, hogy miattam rosszul érzi magát, undorító érzés. Ha tényleg ő nekem...ha tényleg annyira szeretem, amennyire még soha senkit............(gyűlölöm ezt is leírni), akkor hogy hogy nem bíztam benne, és hogy hagyhatom, hogy azt higyje, nem bízom benne?! Hiszen nem egyszer látta, ahogy kidobom a taccsot, végignézte, ahogy az orromon ki szeretne folyni az agyam, látott totál eszméletlenül...és látott mosolyogni, csillogó szerelmes szemekkel rá, a sötét szemeibe, a holdfényben, a tó sötét vízével körülölelve, meztelenül, legjobb barátként...és olyan ciki dolgokért rinyálva, hogy fáj a fogam, hogy félek a vizsgáktól, hányszor végighallgatta, hogy összevesztem Emillel...hogy hiányzik Zsolti, és Anyu, akit sosem ismertem. Én nagyon kevés embert engedek közel...de Őt szinte a kezdetektől...tudtam, hogy a lelkitársam, hagytam, hogy megismerjen, nem hagyhattam, hogy ő is a tökéletes szőke elérhetetlen hókirálynőnek nézzen. És mégis...ott tartunk, hogy azt érzi, nem bízok benne...
Bárcsak belém csapna egy villám.

Reggel átmentem Rose-hoz, mert már senki nem volt itthon. :( Mindenki ügyelt. :( Vasárnap. :( Gyűlölöm az ilyet. Megértem, ha épp valaki nincs itthon, de hogy mind a 3...vasárnap. Gyűlölöm az ilyen vasárnapokat. Nem baj, kell tanulnom eleget, le vagyok maradva.
Jézusom, mert már csak 1,5 hét a vizsgáig. Holnap már végigérek az anyagon, és kezdhetek ismételni, erre kell még egy hét, és mégegyszer mindenképp át kell futnom. Basszus. Fuck-fuck-fuck. Ahhoz képest, hogy itt volt az egész nyár, nem vittem túlzásba, és folyamatosan elkalandozom. Ma már nem, inkább alszom, de holnaptól a lemaradásomat is be kell hoznom. Az idő szorít, és az utolsó héten úgy összekapom magam, mint még soha!!! Az életem múlik a vizsgán!!! Most csak ez lesz fontos, csak ezt fogom csinálni. Állandóan így alakul az életem. Annyi időt áldozok az orvosinak, hogy az csak na...szerintem ennyit nem sokan. És pont az olimpiáról jutott eszembe...tudom, én is sportoltam/sportolok, mélyen kinyalják a seggüket, mélyen...mi mit kapunk?! Basszus még egy pici tiszteletet sem. Pedig ne mondják már, hogy élsportolni mekkora akaraterő kell, próbálja ki csak egy hétig az orvosit, és összeomlik. Bosszantó. De általában ilyenen sem dühöngök, csak rossz napom volt.
Tehát holnaptól újra vizsgaidőszak...és most komolyan...újra egy vadállatnak kell lennem, nem számolva az emberi tűrőképesség határával, mert a hajrában meg lehet tenni, hetekig folyamatosan képtelenség. Ó, rengeteg tapasztalatom van.
Szóval semmi baj, holnap megint Ms.Tökély leszek, és mindent fogok tudni, nem törődve azzal, hogy kicsit sem érdekel!!! Kell a diplomámhoz. :S Annyi ilyen hetet átéltem már, annyit leírtam a blogomba is, az ilyen hetekből áll az életem. Most ez lesz, most nincs más választásom, és az akaraterőt mindenhonnan előrángatom.

Rose sebei szebbek...Lulu, a kutyusa is olyan öreg már!!! Magától a belei sem mozognak már, de ha leápolom, nagyon boldog kutyus!!

Jase este 7-kor végzett...
Nagyon rossz, amit műveltem, és nem is tudom igazából, csak lehet, hogy mégis anorexiás vagyok. Amivel nem kockáztathatom a vizsga előtti hetemet!!!!!!!!!!! Semmi...csak a bátyáimnak azt mondtam, hogy Jase-szel vacsizunk, neki meg azt, hogy már ettem otthon. Hazudtam neki. Pedig nem hittem, hogy képes vagyok rá...azért hazudtam, hogy ne kelljen enni. Basszus.
Nem is tudom, hogy fogalmazzak...nagyon kívánok mindent, csak nem bírom megközelíteni sem a kaját evés céljából. És gondolom, mivel tegnap fúh: fél mini reggeli, ebéd, 2 fagyi, süti, két szendvics...egy héten nem szoktam ennyit enni...talán ezért vágtam így rá, hogy nem eszem. De hazudtam.
Hazudtam. Pff...csak hogy 1 kilóval kevesebb legyek, mikor tudom, hogy híznom kell...júj. Félek. És a saját hülyeségemtől félek.
De most a tanulás ennél is fontosabb lesz. Menni fog, ugye? Mennie kell!!! Én mindent meg tudok csinálni, mindent!!! Mindent a legjobbra, úgyhogy újra ez a cél.
És Jase...annyira tündér volt ma, különösen nyílt, és a szokottnál többet emelgetett, meg dobált. :D Hogy érdemeltem ki a világ legjobb pasiját úgy, hogy ekkora szemét vagyok.

Meredith-szel beszéltem épp telón, mikor kopogtak az ajtón. Meredith nagyon szerelmes Petibe, de most ő rakta ki, mert megcsalta. Van a bátyámnak szíve??? Az a lány egy angyal...Petit felképelném szívem szerint. És Peti vissza akar menni hozzá...hogy aztán újra megcsalja??? :S Igen, gondolom, minden bűn a hazugságnál kezdődik...azt mondja, mindig is ő volt a nagy Ő. De megcsalja?????????? :S
Az ajtó: "Szia Emma!" "Szia, és Te..?" "Peti rendelője mellett van az enyém, már találkoztunk néhányszor..." "Bocs, de ahányszor ott vagyok, sokkos állapotba kerülök..." Röhög, világítófehér fogak, fogorvos, pont. "Steve..." Oké, azért beugrik. (:
Szóval elmeséli, hogy a fél évig üresen álló lakásba épp most költözik, szóval szomszédok leszünk. A házban lesz még egy orvos, még egy fogorvos. Hurrá. :) Szegény Rose!!! Neki nem 30 éves szomszédokra lenne szüksége. Abban a lakásban amúgy is mindig idős nénik éltek. Na mindegy, talán hozzánk fiatalodik. ;)

Holnap...

Úristen, össze-vissza álmodtam mindent. Tele volt fogorvossal, volt más is...de ezen borultam ki, hogy hogy tudok ennyit álmodni hülye fogakkal. Nagyon fura volt. Peti volt a fogorvos-persze, de folyamatosan mellette voltam, és néha "összecsúsztunk", vagyis benne voltam, láttam a szemeivel. Nemcsak, hogy onnantól én váltam fogorvossá, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy férfi vagyok, teljesen öntudatosnak éreztem magam, hanem a csajokat is teljesen Peti szemével láttam, ami férfiként teljesen egészséges- hát, a bátyám azért nagyon-nagyon-nagyon szereti a szép lányokat, és az, hogy baromi helyes, és jófej, gazdag fogorvos..ez nem hátráltatja..Az én szememben viszont teljesen perverz volt!!! Vonzódtam a lányokhoz, mindezt a bátyám testével?????????????????!!!!!!!!!!!! Úristen...a gyógyszerek számlájára írom, ennyi. Vee...

Majd két hét múlva el kell mennem azért MRI-re, de évek óta semmi sem tudott változtatni a migrénen. Pedig kipróbáltam mindent, de azért azt valljuk be, hogy az agyi tevékenységek még mindig csak 1%-át ismerjük, és az édes kevés. Tüneti kezelések...és persze vannak azért kockázatok, hogy sérül valami bennem, de a kockázat akkor is megvan, ha az ember kilép az utcára...ettől nem félek, inkább lelkiismeretfurdalást érzek...én nem félek a haláltól.

Mint abban a filmben, ahol az orvosok azzal kísérleteznek, hogy eljuttatják egymást a klinikai halálba, majd újraélesztik egymást...hogy lássák, mi van odaát. Játszanak az életükkel, a halálukkal, Istennek hiszik magukat, mindezt a tudomány nevében...

Talán akkor nekem is meg kellett volna halnom. Talán 60 sec-nek elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy belássák, hogy kész, vége. Talán ha nem a húguk lettem volna, másképp döntenek, 60 sec iszonyat sok...vállalták a kockázatot, hogy örök életemre zöldség leszek, akit pelenkázni kell majd, és nem halhatok meg sosem önmagamként. Talán igen...mint abban a filmben...ők is Istent játszottak, talán több volt ez, mint orvoslás. A határok nem éleződnek ki. Sosem.
Ha akkor meghalok, talán minden másképp alakul. Talán Zsolti és Jane még mindig élne. Zsolti talán feleségül vette volna Michelle-t, és sok szép kissrácuk lenne már. Jane-nek is megszülethetett volna a kislánya.

24 óra alatt a második fejgörcs...a roham teljes szépségével együtt. Voltak/vannak jó időszakaim, de tény, hogy ilyen gyakran még sosem történt.

A tüneteket ismerem, és rettegek tőlük. Kézremegés, karzsibbadás, ami átterjed a másik oldalra is, majd néhány másodpercig az a tiszta érzés, kitisztul a fejem, minden annyira világossá és élessé válik, a zsibbadás végigterjed a testemen, enyhe szédülés, éles a látásom, és vele együtt az összes érzékszervem, és tudatalattim...néhány másodperces igazi eufória...aztán csak imádkozhatok, hogy kicsi legyen...nem kockáztathattam a másodiknál...be kell lőnnöm magam, inkább túllövöm magam, minthogy kómába essem.

Rose-nál voltam, kikérdezte a leckét. :))) Drága Tündér Nagyim!!! Szemüveg fel, köhömm-köhömm, és szigorú tanárnéniként hallgatja, mondom fel neki. Ha valami kimarad, rá van kérdezve. (: Ebben a házban mindenki totál elszállt maximalista!!! De...amióta látom gyakorlatban ezeket a szörnyű fogászatos dolgokat...annyira nem rossz mondjuk. Kézremegés, jaj ne, most nem lehet, ez nem lehet...ilyen gyakran nem lehet. "Jól vagy, Szivem?"- mindketten ijedten bámuljuk a bal kezem. És még szerencse, hogy Emil annyira lecseszett a tabik miatt, nálam voltak...6 mg-ot be, több, mint átlagosan...de inkább túl..."Emma, miket vettél be, mi baj van?" Még a végén az hiányzik, hogy szegény beteg Rose-omra ráhozzam az infarktust. "Rose...semmi baj, csak migrénem lesz, tudod, megesik.." Felpattan: "Hívom Emilt!" "Rose, ne...dolgozik, nem lesz semmi baj!" Felugrok én is, át kell mennem a lakásba a szurikért. "Peti?" "Ő is..." "Jason???"
Jól van, nem lesz itt semmiféle roham. Rose halálra rémült, már rosszabbul nézett ki, mint én, Jase...hát igen, Jase...mi legyen, mi legyen, mi legyen?! Amíg nem voltam a barátnője, rohantam volna hozzá (a vakbélgyulladásomnál is nála lettem rosszul..), de így egyáltalán nem akartam, hogy megint csak a problémáimat lássa. De be kellett látnom racionálisan, orvosként és betegként, hogy nincs mese, k***a nagy roham lesz. Fájni fog, nagyon fog fájni. Mire ez mind lejátszódott bennem, Jase már a lakásban is volt, tök profi: "Promozine-t, vagy Sumattrapont?" Halvány mosoly az arcomon: S-t már bevettem, promozine...legalább 80 mg, és..." "És?" "Találsz fecsit a gyógyszerszekrényben, és 1 mg dihydro-mezilt sc..."Várj, mennyi S-t vettél be???" "Kell, értsd meg, iszonyúan kell..."
Rose kapkodta a levegőt, de kezdtem a szitu főszereplőjévé válni, ha nem nyomja belém a szereket, az kibírhatatlan lenne. És talán barátként nem is bírálna felül?! De a barátomként biztos akart lenni bennem, hogy nem adagolom túl magam...ő általa.
"MENNYIT, EM???" Sírtam, és odarohantam Rose-hoz, aki szintén sírt, leültettem a fotelba. "Rose, átmegyünk a lakásba, Jase beadja a szurikat, és visszajön hozzád, és minden rendben lesz, nyugodj meg." Bólogatott, és kicsit én is megnyugodtam.

6 mg...mert nem hazudhattam...mert soha nem fogok hazudni neki, és mert nem veszthetem el az eszem akkor sem, ha a fájdalom el is veszi. "Tudod, hogy nem vehetsz be ennyit..."-suttogta, miközben átmentünk hozzánk. "Tudom, de ez a második lesz..." "Mi az, hogy a második?!" Hurrá. Amit tennem kellett volna, hogy saját magamat szúrom meg, ki nem tette már ezt meg?! Rossz, de nem hozom rá a frászt az egész házra. Leültem, és miközben Jase összerakta az anyagokat, elmondtam neki, hogy mi fog történni, és mikor lesz baj, és meddig tök normális a roham. Nagyon reszketett a kezem, mikor hozzámért. "Kell még béta-gátló..." "Nem, elég a drogból..." Erősen megfogta és kifordította a farom, és a bicepsem fölé nyomta a szurit, és addig ölelt, míg vége nem lett, míg az édes eszméletvesztés végre elérte az agykérgemet!!!

Tök normális a roham: oltári fájdalom a jobboldalon, kibírhatatlan...még a gyógyszerekkel együtt is...orrvérzés szinte mindig, hallucinációk közvetlenül az ájulás előtt.

Kell ez nekem? Ez mind a kóma miatt van. Talán a halál hív ilyenkor, emlékeztet, hogy nem szabadna élnem, nem szabadna Jase-t szeretnem, és ő nem szerethetne engem. Valamit valamiért.

Migrén.

Szerencsére hamar magamhoz tértem, különben biztos mindenki riasztva lett volna. És még most is teljesen kész vagyok attól, ami történt. Kinyitottam a szemem, és Zsolti volt ott. Ült mellettem, és tisztán láttam az arcát. Fölém hajolt, az arcom a kezében volt. Behúnytam a szemem, tudtam, hogy be vagyok tépve. Majd újra kinyitottam, és még mindig ott volt. Változott az arca. Mosolygott és a szemei könnyesek voltak. Akkor megijedtem, hogy mégis meghaltam?! Már álmomban is hónapok óta láttam utoljára...és most ilyen közelről...Istenem, újra itt volt. Felültem, és megöleltem, hogy sose menjen el...hogy ha elmegy, vigyen magával. Aztán hirtelen Jase illatát éreztem rajt, s Jase hangját...Jase volt az, aki ölelt...és még jobban öleltem ezután. Visszahanyatlottam, és tényleg ő volt. :) A mosolygós barna szemei, az édes mosolya, hatalmas erőt adott.
Sírni kezdetem a boldogságtól azért, mert lényében egy pillanatra felfedezhettem Zsoltit, általa éreztem a közelségét, és azért, mert halálra rémültem volna, ha nincs akkor mellettem.

"Jase, sorry, I'm so...so...so fucked up..." "Yea:))) and I so...so...so love you..."
Tüzijáték!!!!!!!!!!!!!!!!:)))))

Rose-t hazahoztuk. Át akartuk költöztetni hozzánk, de Rose ragaszkodott a saját lakásához, viccesen megjegyezte, hogy ő nem tudna velünk élni, idegesítenénk őt a chipses zacskókkal, a horrorfilmekkel, én, az érzelemkitörős plafononfutkozásommal, Peti a rendetlenségével, Em a rendmániájával. :D Nem hiába, nálunk sosem lesz harmónia, annyira különbözünk, mintha nem is tesók lennénk. De attól még neki kellett kirúgnia a lakásából. Nagyon féltem őt. :( Most jobban van, helyreállt a keringése is, amennyire lehet..segítenek a gyógyszerek, a kezelések, de ott vannak azok a rettentően csúnya sebek a lábain, amiktől halálra aggódom magam. Szerintem nagy szar kenőcsöket kapott, helyből vittem 2 jobbat, bekenegettem neki, szerintem segíteni fog...de nincs kizárva, hogy nem tud meggyógyulni. :( Egyáltalán nem könnyebbültem meg, de mégis jobb őt távol a kórháztól látni.

Életünk alapja:

Pusztítva földön, vízen, levegőben:

 Természeti csodaként:

Nemcsak a bolygónkon:

A mindennapokban:

 Az otthonunkban:

És ha mindenűtt, ahol igazból nincs is:

Ettem. :) Iszonyat sokat!!!!!!!!!!!!!! :D Ööö...gondoltam, belecsempészhetek a reggeli salimba egy kis húst.........fini volt, és tényleg jól esett!!! ;) Ebéd...fúj, csirke, ezzel nem is lett volna még akkora baj, de Jase belém nyomott egy csomó csokis ostyát. Finom volt, de kikészültem tőle. Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy jóllaktam...szóval kizárt dolog, hogy vacsizzak. Veeee. Whatever. Jobb, ha nem pörgök rá nagyon a témára, mert minél többet gondolok erre, annál inkább még salit sincs kedvem enni. De tartom, amit ígértem. Eszem. Vért kell adnom. Kell 4 kg!!! Emily odavan, hogy milyen jó nekem, hogy nincs étvágyam. Ő fogyni szeretne, irigyel. Fura...aki fogyni akar, hízik, aki hízni akar, fogy...mert túl sokat agyalunk, hello. Emily már tervezi az őszt. :)) Mondtam neki, hogy nem lesz itt több agyalás, ennek vége. A világot persze megváltjuk, hogyne váltanánk!!! ;) Engem már nem érdekel a teljesítés, orvos leszek úgy, mint Emma, és nem úgy, mint egy kizsigerelt-agyon nyúzott-idegbeteg-befásult-megfáradt csaj...képes vagyok mindent túlzásba vinni. :( Játszom a határokkal, pedig abból csak a baj van. Amikor nem érdekelnek a jegyek, akkor szoktam a legjobb legjobb lenni. :D Máskülönben tényleg csak szenvednék, mint amilyen az elmúlt év is volt. Áh. Rápörögtem nagyon itt az elvárásokra. Jah, elvárások mindig vannak, most is, mindig is...a különbség, hogy nem érdekel, kiröhögöm.

Ma mindenkinek szabadnapja volt, ilyenkor nehéz elférni a lakásban. Épp tök jól haladtam a tanulással délután, mikor rámtört a migrén. Rohanás a szekrényhez, kisöpörtem a dobozokat (iszonyat, mennyi gyógyszert szednek az emberek manapság, a gyógyszergyárak megélnek, az biztos...), de nem találtam az enyémet!!! Pánikroham...most meghalok, most meg fogok halni. Peti odasétált, és csak állt, és hallgatta a bosszankodásom, és próbált kitérni a repülő dobozok elől...mondta, hogy nyugodjak meg, lemegy, vesz nekem gyorsan. Évezredeknek tűnt, mire hazaért. Főleg, mert Emil bejött a szobámba...és helyből le lettem szidva, hogy miért nem figyelek oda a gyógyszeremre, tudhatnám már, hogy ha kell, akkor nagyon gyorsan kell, és ha épp nincsenek otthon, akkor biztos elájultam volna...etc..etc...a tegnapi vérvétel óta kóstolgat...vagy már nagyon rég veszekedtünk, ez hiányzik neki...de én épp a halálomon voltam, annyira nincs ehhez érzéke!!! Végig hallgattam, legalább ő megkönnyebbült...Peti villámgyors volt...szerinte...tabik be, és valahogy volt már erőm azt mondani, hogy sürgősen takarodjanak ki a szobámból. Nem kell itt apáskodni, meg doktorbácsiskodni, drog kell, csend és sötét. Nem, ennyit sem kaphattam. Peti mondjuk nem vette a szívére, megérintette a homlokom, mosoly, és mondta, hogy úgyis fogorvoshoz kell mennie. HEHEHEHEHEHEHIHIHIHIHIHIBLEEEEEEEE. Ciki. :P :) Ezekből az érzésekből csak egy mosolyt bírtam kierőltetni magamból, de ő értette, elröhögte magát: "Oke, jössz még te az én utcámba...:P" Em tovább kínzott. Aztán végül jóra fordult minden, beszélgettünk...észhez tért...könnyű ilyenkor hozzám vágni dolgokat, mikor védtelen vagyok. Elmondtam neki, hogy mennyire sokat jelent nekem, és amit tett, és hogy Isten őt adta bátyámnak, mindent, ami tegnap eszembe jutott. És hogy mennyire tisztelem a maximalizmusáért, ami nem hogy merevvé teszi, sokkal inkább szenvedélyt ad neki. És hogy szerintem ő a legértékesebb a világon...aztán mesélt...sokszor megbeszéltünk már ezeket a dolgokat, de mindig, mindig marad új infó...új emléke...azt mondta, hogy akkor ő egy percet sem gondolkozott, és úgy tűnt, hogy minden, amit azeddig orvosként tanult és tapasztalt, minden ide vezetett...talán ha nem törekedett volna mindig a maximumra, nem lett volna elég jó orvos ahhoz, hogy megmentsen...mintha nem lett volna másnap, mintha az az éjszaka lett volna élete csúcspontja, ahol kiderült: nyer vagy veszít...mondta, hogy nem érdemes gondolkoznom azon, hogy volt erre képes, mert mindent ösztönből tett. "Emma...megéri a legjobbnak lenni..."

Igyekeztem minél életszerűbben...mégis meseszerűnek tűnik...ugye látod a tavunkat Te is? Ugye ott voltál??? Ugye ott vagy...???

Nem igazi, csak festék!!!! (:
Nem mind. ;)
Jézus, csak most látom!!! Ez nagyon Paris Hiltonos!!!!!!!!!!!!!! :#