Hm. I've failed. Megbuktam a vizsgán. Bár nem sok kellett volna, mégsem sikerült.

Hm. Nem is tudom. Tudtam, hogy nem fog sikerülni, újabban egyre többet látok a jövőből. A többi vizsgám viszont sikerülni fog, ha csak nem szarom össze magam a félelemtől, és a traumától. Annyira kevés dolgon múlik ám. Az ember egyik nap még csoportelső, másnap meg kivágják az egyetemről, miközben igazából semmi különösebb drasztikus változás nem történik. Hajszálon egyensúlyozunk, teljes biztonsággal érzem a mágikusságát, és az élet láthatatlan törvényeit.

Tanulhatsz naphosszat, okosan, beosztva, szorgalmasan, tudhatsz nagyon sok mindent, mégis megbuksz, vagy épp csak átrohansz a tételeken, amiket életedben most látsz először, és átmész...de ez mi? Mitől függ? Mi függ mitől?

Van valami, és én érzem ezt a valamit, és azon vagyok, hogy megfejtsem. Mert ha az ember el kezd figyelni...akkor sok mindent észrevesz. És egyre többet akar tudni. Pedig mindaz, amit meg akar tudni, önmagában van, rég determináltan. Csak fel kell fedeznünk. Ami a társadalomban szinte lehetetlen.

Mindenért, ami velem történik, én felelek. Ha kibillenek a már megtanult egyensúlyból, kapok a sorstól, mert egy olyan vidékre tévedtem, ami befolyásolja az életem, beengedtem magamba, s ez az intuitív énem irányít, és a történéseket is. Engedem, és félelmetes.

Miért van az, hogy az ember elfelejti megkérdezni: "miért?" Pedig 3 évesen folyton ezt kérdezgetjük. A válaszokat magunkban kell megtalálnunk, és a saját utunkat kell járnunk, és nagyon-nagyon intuitívnek kell lennünk, hogy megértsük az életet.

Nem történhet semmi rossz, ha ismerjük a játékszabályokat, ill. könnyebben belenyugszunk...mert érezzük, hogy így kell lennie. Ez az igazi erő.