Azt hiszem jó leszek, újra jó és problémamentes. :) Az mindenkinek jó. :)
Nem akarom nehezíteni a bátyáim életét-bár tudom, hogy imádják, ha nehezítem. Tanulok szó nélkül-nem hisztizem, hogy sok, hogy nehéz, összeszedem magam. Orvos leszek-egy-két éven belül-, ideje, hogy készüljek erre lelkileg-bár amíg az ember válla fölött nem ellenőrzik, hogy mit művel az injekciós tűvel, addig nehéz felnőni. De igyekszem, mert tudom, hogy nem sokára senki sem fog ellenőrizni.
Férjhez megyek. Majd. :)) De fogok, vagyis szeretnék. Szeretnék anya lenni, szeretnék egy olyan családot, ami nem egy átjáróház, és mindenki a szerepe szerint él. Ha fiam lesz, csak egy név jut eszembe..
Ideje élnem a saját életem, úgy, ahogy azt én szeretném. Holnap adok még egy esélyt a pszichológusnak-igazából lebuktam, de igazat adok Emilnek, mert most ő az, aki beleszólhat az életembe. Tényleg azon leszek, hogy része legyek ennek a világnak-önszántamból, és nem Zsolti utolsó akarataként, nem a bátyáim tiszteleteként, nem másként, mint hogy én ezt bevállalom.
Ideje leszállnom a felhők közül, és a Földön járnom. Zsolti meghalt, teste a temetőben fekszik. Elvesztettem őt. De továbbfogok lépni. Most. És azért, mert ezt vállalom, tehát vállalom ezzel együtt a következő felelősségeket. De menni fog, mert igazán akarom.
Orvos leszek-sebész-, barátnő, és húg, barát, és ismerős. És mindegyik szerepet szeretni fogom, mert ez a legtöbb, amit adhatok.
Életeket tartok a kezemben. Most is, és jó lenne, ha ezt a tényt az is felfogná, aki nem sebész lesz, nem orvos-bármi más. Mert az, ahogy viszonyulunk a környezetünkhöz, mások életét befolyásoljuk. Van ennél nagyobb felelősség?! Felejtsük el, hogy csak az orvosoknak van! Mindenemet odaadnám, ha visszaadhatnám Zsolti életét, de nem tudom, így mindenemet odaadom azért, hogy segítsek rajtatok. A betegeimen, a bátyáimon, a barátaimon, és mindenkin-mindenen, akin csak képes vagyok.
