Hát voltak érdekes dolgok...
Egy iszonyat ronda citológia, ami a vizsgáztató szerint "wow-how-beautiful" volt...akkor azért megrengett bennem a világ, hogy jesszus, lehet, hogy nem ismerem fel a szövetet a mikroszkópban??? De...felismertem, és az szerintem akkor is írtó ronda volt. :)) A többi citóval nem volt gond, szerettem azt is. A neurológiát meg az agysebészetet kentem vágtam, mintha ez éltetne..én nem tudom, de tényleg nagyon ment, pedig nem ez a kedvencem. A fül-orr-gége a kedvencem, meg a fej-nyak sebészet (a szájsebészetet a fogászat miatt kicsit hátrébb helyeztem a listámon...), hát az meg annyira nem ment...jó, ment, de nem voltam túlzottan határozott...legalább a csipeszt nem dobtam le. :)) Egyébként a tetem is ronda volt...úgy értem, hogy a boncolás elég hanyag volt rajt, de mindegy, erre fel voltunk készülve. Az úgy-ahogy, az a legnehezebb, de azt gyakoroltam a legtöbbet. Sok-sok tea délután a patológián, hullák társaságában. Nem mondom, hogy nem morbid. :)) De meg lehetett szokni. Az agysebészet lendített azért itt túl a dolgokon. A gyereksebészet tételemet csak átfutották, tetszett nekik, nem volt rossz. Jah, meg még voltak alap anatómia tételek, könnyűeket húztam, tudtam. Könnyű az anatómia, ezért a kicsik megölnének. :)) Jézus leírni is hosszú...(meg milyen uncsi így leírva...)hát még átélni...2 óra akut stressz, nem hittem volna, hogy ki lehet bírni, eléggé szét is voltam esve, az egyik fogam megint szarakszik, alig aludtam emiatt is, meg amiatt is, hogy még hajnalban is tanultam. És nagyon izgultam, nem bíztam magamban, sőt, feladtam csomószor...áh...
L. szokta mondani...hogy van...amikor csak ott kell lennünk. És majd minden megtörténik úgy, ahogy lennie kell. Én megcsináltam a vizsgát, az, hogy elfogadják, már más ügy. Elfogadták. :)
Ott bent más idő dimenziók vannak...minden a túlélésért megy. Jah, azt elfelejtettem mondani, hogy ez az orvosin a legnehezebb szigorlat, gyakorlatilag orvos lettem. :)
Ott bent nem voltam fáradt, nem voltam éhes, nem fájt a fogam, ott nem kalandozik el az ember figyelme, és még az is eszébe jut, amiről nem is hitte, hogy tudja. Ez egy rohadt nagy harc, életem eddigi legnagyobbja.
És sikerült. Mikor már tudtam, könnyes szemmel jöttem ki, Peti várt kint-nem is érdekelt, hogy került ide (500 kilómétert szelünk át ilyenekért:), a nyakába ugrottam, és sírtam. Sosem sírtam még vizsga miatt-mármint hogy sikerült. És ő is tudja, milyen érzés...ő is végigcsinálta. És azt is elfelejtettem, mi volt bent. :) És csak mindez után döbbentem rá, hogy mit vittem véghez.
A mérföldkő.
A kő, ami legördült a szívemről.
A tetemek. Az élettelen tetemek.
A jegyzeteim, amiket Carry-nek adtam.
Vége.
Isten újra megmutatta magát, fényével egyenesen a Mennyből sugárzott le rám, valahogy azóta a hajam is szőkébb..
