Emma

Vannak napok, amikor bárkit bármiért meg tudnék védeni, és vannak napok, amikor- látva a bajt- nem érzek elég erőt magamban másokkal foglalkozni. Mondjuk nem szent meggyőződésem, hogy nekem kéne megváltani a világot, és az sem az én feladatom, hogy más életét én változtassam meg, még ha van is olyan helyzet, ahol ezt várják tőlem. Ilyenkor nem tudom, hova fogy el az energiám, aminek nem kellene elfogynia. De elfogy. Ilyenkor talán nem is nagy baj, ha csak ott vagyok, és annyit segítek, amennyit bírok.
Utálok ilyenbe belegondolni, meg felesleges is, de ha én lennék bajban, ki mentene meg? Sosem várhatnám viszont a segítséget, amit én kapok. Kb. én kapok fentről nagyobb erőt, hogy még többet segítsek. Lehet, hogy léteznek a szerepek? Lehet, hogy Isten mindenkinek más szerepet szánt? Mint egy háborúban...jó, persze, a társadalomban ez van, ez működik és ezért működik. Ott vannak az orvosok, akik annak is érzik magukat, soha nem keresnének pénzt szobafestéssel, vagy újságírással, mert orvosok. Ők maguk azok. Mekkora az esélye annak, hogy egy színésznő ápolónő lesz, vagy egy postásból ügyvéd?! Miért van az, hogy millióan úgy érzik, hogy egy ember az, ami a szakmája? Az emberek nem ennyire egysíkúak!!! Egyszerűen a legtöbbünk bármilyen munkát meg tudna tanulni, meg tudna csinálni, most az, hogy mégsem teszik, ez is a társadalom agymosása miatt van. Szerintem néhány évente munkahelyet kellene váltani, mégha nem is teljesen mást csinálni. Talán nem alakulna át a legtöbb ember zombivá, meg idegbeteg vénemberré, ha 100 évig egy helyen, ugyanazt a munkát csinálná nap mint nap. Nem is beszélve azon százezrekről, akik undorral mennek dolgozni minden nap.
Vannak napok, amikor abszolút nem akarok az egészben részt venni. Egyre kevésbé szeretnék megyei kórházban dolgozni, ellennék egy sivatagi kis kórházban, ahol szorosabbak lehetnének a kapcsolatok. A fővárosi élet sem a kedvencem. Az egyetem mondjuk elég jó, meg a kollégium is, meg a városrész, ahol élek, a klinika is, ahol gyakorlatozunk, nem rossz, nem rossz...de nem illek oda. Mondjuk ki illik oda? Ha csak az dolgozna ott, aki odaillik, akkor elszabadulna a pokol...
Az egész életem az áldoathozásról szólt. Fontos volt, hogy másoknak jó legyen, szinte csak ez érdekelt, és sosem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel, ha bárkit megbántok, vagy cserben hagyok. Mert én ezt tanultam itthon, a bátyáim is ezt tanulták, ők is azt tanították, tanítják nekem. És akkor annyira idegen tud lenni a világ, az emberek, annyira nem tartozunk a többséghez, sokszor nem találom a helyem, viszont az igaz, hogy a barátaim, az igaz barátaim tényleg kis igazgyöngyök. :) Néha mintha távcsővel szemlélném a világot, mert sokszor tényleg nem tudok mit kezdeni mások életstílusával.
Az, hogy működjön valamennyire a társadalom, az kell, hogy az érdekek összeütközzenek. Minél több stílusú, érdekű ember áll az élen, annál nagyobb a valószínűsége, hogy jobb döntések születnek. Hm. Emil igazolja ezt, ő úgy lett osztályvezető főorvos, hogy megőrizte mindazt, amit otthonról kapott, ahogy Peti is, szájsebész szakorvos a kórházban, és van egy saját praxisa. Mindketten évtizedeket tanultak és dolgoztak. Most, hogy látom, milyen nehéz ez, mégis néha lelkiekben sokkal nehezebbnek tűnik...ha jó vagy...fúh, nehéz, kivagyok emiatt. :( Emiatt is.
Kissé összezavarodott, lelkis, depresszívebb, mélyebb korszakomat élem mostanában. De talán majd helyrejönnek a dolgok valamelyest.