Az esőcseppek mint gyöngyszemek függtek az ablakon. Mosolyogtak, az eső nyugodt volt. Halk, lassú, óvatos, mintha mellékszerepet játszana. Mintha arra várna, hogy én figyeljek fel rá.
MÉG SOSEM KAPTAM SEMMIT.
Amim van, azért keményen megküzdöttem. A "kemény" jelző nem fejezi ki a mögötte lévő tartalmat. Amim elveszhetett, az el is veszett, utánuk maradó élettel saját magamnak kellett mindig elszámolnom.
Amiben jó vagyok: visszafojtani a sírást, rettegést nyugodtsággal leplezni...profin űzöm. És még ami kellett az élethez: a boldogság. Azt is a föld alól kellett előrángatnom. Optimizmus, örülni a reggeli napfénynek, örülni bárminek, aminek csak lehet...táncoljunk mindennap ünnepelni az életet. Én így nőttem fel. Amim adódott, elveszett. Annak kellett örülnöm, amim volt.
Most nem érzek fáradt letargiát. Nincs az a közöny bennem, amit a harcok után szoktam érezni...amikor teljesen kizsigerel az egész, és elérem, amit kitűztem célul, de nagy árakkal. Mindig adnom kellett cserébe.
Őt nekem adták. Csak úgy kaptam, és nem kell viszonoznom. Ő a Boldogság, amiért nem kellett megküzdenem, nem kellett kilogikáznom, nem adódott, Őt kaptam.
Néhány gyöngyszem lepereg, megnyugszanak a nyugalmamban.
Hercegnőnek érzem magam, kiváltságosnak, amiért boldog vagyok. Réges rég elfelejtettem, milyen érzés ez!!! Hogy lehet enélkül élni???
Érzem magamon az eső hűvös lehulló cseppjeit. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban a bőrömet érzem. Lehet, hogy tölgyfának érzem magam, amit nem véd fedél. Egy törölközőt terít rám, mégis csak én vagyok esővizes. Hozzámbújik, mintha mindig is így éltünk volna. Eltűri a hajamat az arcomból, hogy még közelebb jöhessen. Érzem, hogy lángolok, a testem küzd a mandulagyulladással, úgy érzem, hogy el tudnék olvadni azonnal. "Ugye ez nem csak álom?" Kérdezem tőle, nevet, megpuszil: "Akkor nem hagyom, hogy felébredj."
Berak az ágyba, és lefekszik mellém, azt hiszem, hajnalig tudnánk bámulni egymást..."Pihenned kell, szeretném, hogy meggyógyulj." Végül így búcsúzik, és az egy szint, ami köztünk van végtelen távolnak tűnik...
Meg kell gyógyulnom, vagy ha soha többé nem lesz egészséges szájpad mandulám, az sem érdekel. Holnap elutazunk. :)
A nap végetérhet, a mese folytatódik, örök utazás az életünk, és minden nap egymásban ébredünk fel.
Annyi köszönetet mondtam már Istennek, mindig segít nekem, de ekkora ajándékot még soha nem kaptam Tőle. Az életem egy álom lesz Jase-szel, én mindent meg tudok adni neki, és Istennek is, és az ő arcképe alatt bárkinek. Csak arra kérem őt, hogy ezt az érzést, hogy az élet egy csoda, hogy ezt többé ne vegye el tőlem. Elveheti az életemet is...de ez az érzés hadd maradjon...
Végül elállt az eső, és a legszebb sms-t kaptam még Tőle, elalvás előtt.
Én szeretek élni. Mindig is szerettem. Tudom, hogy mennyire veszélyes odakint, de nem szabad félni, mert amit akkor kapunk, ha végre hagyjuk távozni a démonokat, az az, amiért jó élni. Nem a kórház, nem a hivatástudat, nem a sikerek, nem a diploma, nem a tárgyak, nem a pihenés...amit kapunk, a földöntúli energia, a szerelem, a szeretet, a hit, a remény. Vállald, és felemelkedsz a repüléshez...
