Veszélyes volt a péntek...nagyon-nagyon az volt...mintha nem is én lettem volna akkor önmagam. Az, hogy kiborultam, nem fejezi ki elég nyomatékosan, amit átéltem. Olyan szinten a padlón voltam, hogy fizikailag fájt!!! Nagyon-nagyon zokogtam, fetrengtem az ágyon, mászkáltam fel-alá...majd kikötöttem az erkélyen, a 6. erkélyén.
Nagyon szép volt ott...a Nap épp lemenőben volt, és ott volt előttem az egész nagy ködös város, a felhőkarcolókkal, a dombok a családi házakkal, és a hatalmas kórház. Nem, nem, nem, egyszerűen annyira nem bírtam összeszedni magam, hogy komolyan tartottam attól, hogy idegösszeomlást kapok, éreztem ennek lehelletét.
Ott álltam percekig, majdnem fél órát. Tél van, hideg volt, de akkor miért nem éreztem a hideget? (Miért nem vagy itt???) És annyira nagyon fájt...annyira nagyon kilátástalan volt minden.
Agybaj.
Azóta meg olyan szintem túltettem magam ezen (az oka egyébként egy pici kis igazságtalanság volt...), hogy hatalmas irammal vágtatok át a napokon, ugrom át az akadályokat, de olyan szinten, hogy még magam is meglepődöm, és nem is hagyom, hogy bármi megállítson. Pedig baj van. Elég nagy baj. Holnap meg kell küzdenem évfolyam vezetőként az egyetem dékánjával. Izgi, mi?! :D Igazából nem hiszem, hogy győzhetek. Nem, nem, nem a hozzáállással van baj, igazán bátor kiscsaj vagyok(:, a gond az, hogy ez itt egy más világ. Nagy emberekkel, akikben cseppnyi jóindulat sincs, cserében bővel van közöny, érdektelenség. És hit nélkül...DE KIÖLTÉK MÁR BELŐLEM!!! Tavaly még nagyon-nagyon kis harcias voltam, hittem az igazságban, és a jóságban, kiölték belőlem. Én jó vagyok, és igazságos, ebben hiszek, másban nem...ez lenne a valóság?!
Lehet, hogy hinnem kéne?? (Te hinnél, hiszel bennem...)
(És hittél, mindvégig hittél a jóságban, és az igazságban...Te tényleg jobbá tetted a világot...egyetlen pillantásoddal mindent helyre raktál, mert mögötte ott volt a rendületlen hited, optimizmusod, a szereteted! És mindenki hitt neked, ezt mindenki elhitte Neked. Talán ez ölt meg, pont ez...és a világ most rosszabb lett nélküled...bár örökké tartott volna a pillanat, mikor utoljára öleltelek meg, ott a kórházban, ezer gép között...nem hittem, hogy valaha elveszítelek...hiszen akkor is ugyanúgy csillogott a szemed, mint mindig...inkább én tűntem betegnek, Te akkor is erősebb voltál bárkinél...)
