Azt mondtad lehet...emlékszem...emlékszem a Holdra, mely annyira fehéren világított azon az éjjelen...mikor mondtad, nem tudtam eldönteni, mi csillog jobban...a Hold fénye a tavon, vagy a szemed...szóval azt mondtad, lehet, hogy örökké tartson a pillanat, lehetünk örökre lelkitársak, két barát, báty és húg, egy földöntúli egész egység...nem tudtam akkor sem, hogy hol vagyok benned én, és Te hol vagy bennem...egymásban éltünk, annyi éven át...
Azt mondtad, megtörténhet, hogy mindig velem leszel, mégha sokáig távol is, tudni fogom, érezni, annyira erősen és biztosan azt, hogy épp rám gondolsz.
És ha nagyon fáj valami, ha elveszek, meg fogsz jelenni az ajtóban, és abban a percben újra felgyúl majd egy gyertyaláng, és tudni fogom, érezni, hogy a jelenléteddel újra képes leszek élni. És akkor majd megölelsz, egymásba fonódnak a karjaink, elcsúsznak egymáson a ruháink, olyan lassan, talán még az idő is retteg múlni...és amikor magadhoz szorítasz, egyszerre dobban majd a szívünk, és mindketten otthonra találunk, haza...
Annyiszor megtörtént...........................
Mindig...ez volt az életem. Te voltál az életem, az ÉLET, TE, mindenem...általad én is elvesztem.
És annyira fáj, annyira iszonyúan fáj. Nem. Fel sem eszmélek. Várlak, hogy gyere, és megölelj, akkor majd újra minden rendben lesz. Érezni akarlak, csak egy picit, hogy itt vagy...Te, aki annyira bennem voltál, Nekem voltál, Velem voltál, egyek voltunk...most miért nem jössz már?????????????????????????
