Oké...újabb két jó jegy...és újra mindenki csodál...és mindenki dicsér...és újra mindenki irigyel...
De miért nem látják, hogy ez nem számít??? Hogy teljesen értelmetlen dolgokról beszélnek, és teljesen felszínesen élik a mindennapjaikat, pocsékolva, és nem törődve az érzelmi mélységekkel?!
"People talking without speaking, people hearing without listening, people writing songs, that voices never share, and no one deared...disturb the sound of silence..."
Miért nem látják, hogy majd' belehalok, annyira fáj...miért hiszik azt, hogy boldog vagyok attól, hogy jók a jegyeim?! Miért, miért, miért??? Miért nem tud senki segíteni? Miért fáj annyira? Miért vagyok annyira egyedül ezzel az érzéssel? Miért fáj annyira??? Meddig fog még ennyire nagyon fájni??? Meddig??? Miért???
És miért kellett így történnie??? És miért hiszek annyira a jóságban??? Miért, amikor ez ölte meg a legfontosabb embert az életemben??? Akkor mégis, miért???
Miatta...és miatta leszek jó orvos, és miatta vagyok már most is jó ember, mert ő így nevelt, ezt a példát mutatta. Meghalt.
Meghalt.
Meghalt.
...meghalt.
Istenem, tényleg meghalt...
Mikor hazaértünk a szalagavató után, a padlón feküdve találtunk rá. És annyi vér, annyi valóságos vér vöröslött a teste alatt. Nem volt magánál. És mikor megláttam, már én sem voltam. Katatón állapotban néztem végig, ahogy Emil és Peti megpróbálnak segíteni rajt,a ahogy a mentők elviszik, ahogy követjük a mentőt a kocsinkkal...Emilék mindent megtettek érte...
És én csak vártam kint a balesetsebészet folyosóján, tök egyedül, vibráló neon fénynél, hűvős huzatban, hajnali fénynél, majd Emil- elfogadva a helyzetet- beküldött hozzá...
