Előzmények:
Hát abszolút nem lettem jobban, sőt...nagyon fájt már mindenem, szúrt a hasam, a hátam, lázas lettem, és ugyanúgy szédültem, és nem ment le a gyomromba semmi. Ezenkívül meg nagyon necces volt a vizsga, még akkor is az lett volna, ha a toppon vagyok...de így?!
Peti már reggel megérkezett, cuki álmos arccal, és kérte, hogy ne menjek el vizsgázni, most azonnal el kell mennünk orvoshoz. Na persze...mert hogy az olyan egyszerű...leült, és aggódva figyelte, ahogy próbálom összeszedni magam, és tovább kérlelt, ami nem jellemző rá, hamar bele szokott nyugodni a dolgokba...ő az egyetlen, aki sosem játszotta az Apát fölöttem. "Kisnyuszi...el kell vigyelek orvoshoz..." "No way!!!" Ezt már Carry is értette. :)) De amúgy is értette, hogy mit zagyválunk mi ott magyaul. Aztán tök jól elbeszélgettek, Carry azonnal szerelmes lett a bátyámba. :))
A feladatlap eleje ment, tudtam, de aztán a közepe felé megint rám jött a rosszullét, gondolkoztam, hogy felállok, és feladom...de nem tehettem. SOSEM ADHATOM FEL...sosem..haljak meg azonnal abban a percben, ahol úgy döntök feladom...harcosnak születtem, és egy életen át vívnom kell a csatáimat. Peti is bejött velem a suliba, talált ezer ismerőst, akivel még együtt járt ide anno, csak ők itt maradtak dolgozni, és phd-zni az egyetemen. Utána aztán berakott a kocsiba és mondta, hogy aludjak, mindjárt hazaérünk. De én teljesen kiborultam, hogy nem sikerül a vizsgám...nagyon pocsékul voltam még emiatt is. Ő persze aranyos volt, próbált vidítgatni, de a lényeg, amit mondott: "Kiscica...éld túl...ez az ősi szabály..." És megértettem ebből mindent, és megint eszembe jutott az, hogy egy család vagyunk, és az, hogy ők ketten, Emil, és Peti sokkal többet szenvedtek már életükben, mint én...vagy mint azt egyáltalán el tudnám képzelni...Emil idegösszeomlást kapott, mikor még szinte gyerek volt, Petivel meg súlyos gondok lettek az elemiben, azután újra kellett tanulnia írni és olvasni...de a Nagyi és Zsolti mindent megtett, hogy így is teljes életet tudjanak, tudjunk élni (én akkor 2 éves voltam...), sikerült. Nagyon szép volt a gyerekkorom...és cserébe mindent megteszek, hogy ezután is szép család maradjunk.
Így aztán elaludtam. De Peti nem sokára keltett is, hogy csöng a telefonom, biztos a vizsga...az volt...
Sikerült...
Tényleg sikerült...
SIKERÜLT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!
Hát most nem az én küzdőszellemem...hanem az égi erők...:) ;) Egy hegység gördült le a szívemről (épp ebben a percben írták be!:), nem is tudom...síkitozni kezdtem, és hűha...ennyire talán még sosem örültem semminek, és ez nem túlzás...az első vizsgát elrontani lelkileg egyenlő az öngyilkossággal...
Peti:) Peti meg mondta, hogy ő tudta, érezte, hogy sikerülni fog, csak sosem hallgatok rá (és senkire:D), és: "Cicus...sosem bízol magadban..." "Bátyus...sose hagyd, hogy ne bízzak magamban..."
Ami már nem előzmény...:
Nem gondoltam volna sosem, hogy új orvosom lesz...hogy másvalaki fog megvizsgálni, és másvalaki...egyáltalán, hogy nem Ő, akivel minden gondolatom megosztottam, és aki szó nélkül kitalálta a gondolataimat, aki a lelkitársam volt...amúgy is utálom az orvosokat (ez tök független attól, hogy én is az leszek...), az egész vizsgálósdit, Zsoltitól elviseltem, mert ő az én nyelvemen beszélt, a közös nyelvünkön.
Ültem a kórteremben a magas ágy legvégén, és lógattam a lábam. Ezer gondolat kavargott bennem, nagyon fura érzés volt, hogy nem Zsoltira várok...ugyanitt, őrá szoktam...féltem. Tudtam, hogy Emil fog bejönni, Emil a bátyám, akivel veszekszünk otthon az utolsó csokin, aki apás szigorral ültet le maga elé, ha fejmosást kapok, aki a legjobban szeretne vigyázni rám. És én megbízom benne. Sosem csalódtam benne (csak a módszerei, meg a túlkapásai ellen szoktam mindig hadakozni), egymáshoz tartozunk. De mégis, hogy ő, mint az orvos, aki itt most meg fog vizsgálni?? Halálosan félelmetes volt...de még mindig ő az első, aki hozzám érhetne...
Aztán tényleg bejött. És tényleg úgy nézett ki, mint egy orvos, és én tényleg beteg voltam. De úgy jött oda hozzám, hogy megölelt, és nagyon megdicsért a vizsgám miatt. És talán érezte is, hogy fura a szitu, és én félek. Mert hosszú ideig beszélgettünk még, úgy, ahogy otthon szoktunk. Már nem tűnt ijesztő-zöld ruhás orvosnak, a bátyám volt, én pedig a kishúga. Otthon zokogva aludtam el emiatt...amiatt, hogy Zsolti helyett elfogadtam őt doktorbácsimnak, könnyebb lett volna lelkileg, ha utálom...olyan érzés volt, mintha mégegy kicsit elvesztettem volna Zsoltiból, mintha még távolabb került volna tőlem...:(
És amúgy tényleg nagyon jó orvos. Nem cseszegetett, nem oktatott ki, elfogadó volt, rá sem lehetett ismerni...kaptam szurit is, és most jobban vagyok, és ami még fontos, nem a kóma miatt van ez a betegségem, valószínű, hogy egy vírus, amúgy is járvány van...
Ma hihetetlenül vidáman ébredtem. :) Nagyon nehéz az orvosi...lelkileg talán még nehezebb, mint fizikailag, szerintem nagyon kevesen fogjuk tudni megcsinálni. :( De hát ez mindig is így volt. Kaptam Emiltől reggel is jóreggeltszurit. :) És délután megyünk kiválasztani a karácsony fát. :))
Végre...erre vártam egész héten. :)
