Furcsa dolog történt tegnap...
Egyszerűen csak néztem a tv-t, és semmi különös nem volt benne, csak egy színpad, zene, sötét kék ég-háttér...és akkor valahogy felnőttem...
Még nagyon hosszú az út ahhoz, hogy orvos legyek, de nagyon hosszú is az, amit már megtettem...talán túljutottam a felén, és közelebb érkeztem...
Talán ez az a fura érzés...hogy végre felnőttem a felelősséghez, és ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjam csinálni, olyan természetesen, mintha mindig is ezt tettem volna...
És a természetességen túl...szenvedéllyel, és azzal az elhivatottsággal, ami mindig is megvolt bennem, csak most nem a tanulásra, magára az orvosi gyakorlatra kell fordítanom.
Nem tudom jobban leírni...már nem az a kislány vagyok, aki beül mindennap az iskolapadba, és fél a vizsgáktól, és leül otthon házit írni-mert persze gyakorlatilag ez a helyzet, de elméletileg sokkal több ennél...mert a cél nem a vizsga, hanem ellátok egészen a végéig, és látom az addig megteendő utszakaszokat.
És ez a globális szemlélet-talán ez az, ami most már hozzám tartozik..
Fantasztikus érzés. :)
