A szívem szakadt meg, mikor csütörtökön felhívtam Rose-t, hogy mi újság, hogy van. A Robynnal történt dolgok őt is felzaklatták- Jason-t a fiának tekinti.
Sírt, és nem is igazán tudta elmondani, hogy mi van. Nekem meg várnom kellett péntekig a hazautazással, a neurológián eeg-ztem egész hajnalban-reggel, aztán meg a belgyógyászaton közöltem a rossz híreket: vashiányos anaemia, tumor...más nem is jut eszembe. Peti eljött értem, és hazavitt, de végig aludtam az utat, iszonyat ki vagyok merülve- CSAK MINT MINDIG. Evés nélkül rohantam Rose-hoz.
És újra be kellett látnom, hogy vannak olyan családok, amikor az ember előbb bízhat meg idegenekben, mint a saját gyerekeiben. Anyatigrisként óvom Rose-t, mintha a nagymamám lenne, próbáltam beszélni a fiával, és a menyével. Annyira nem volt hatásos, mint ahogy én éreztem annak, mindenesetre Jason-nel bevásároltunk neki, én leápoltam a kutyusát (nem tudom, melyikük idősebb:)), és mindig segít neki az ölelés...
És akkor megkérdezte, hogy mennyi ideig fogom hordani a "múlt gyűrűjeit". A saját jeggyűrűm, Anyu jeggyűrűje, és egy másik, amit Zsoltitól kaptam. Több gyűrűm van, mint ahány családtagom...sosem gondolkoztam azon, hogy valaha le kellene vennem őket. Talán majd egyszer...
A reggelt Zsolti sírjánál töltöttem, és zokogtam. Sokat, sok ideig, teljesen értelmetlenül. Annyi fájdalom van bennem, hogy a sírás csak még fájdalmasabbá teszi, nincs, mi megkönnyebbülést okozhatna. Megint sokat töprengek azon, hogy tudnék én is átkerülni a másik oldalra, ezt fájdalomcsillapító nem enyhítheti...és ilyenkor annyira sötét minden, hogy a bátyáimra sem tudok gondolni, akik a világ összes szeretetével imádnak...
Most még az evés témát is hanyagolják, pedig nem megy le semmi a torkomon. Mintha a testem sem tudná eldönteni, hogy élek, vagy már nem. Em annyit mondott, hogy legyek türelmes, működni fogok újra.
