És akkor Peti hazaér a munkából- vidám a hangja, és orvos illata van. És neki ott kell találnia a padlón, szétsírt szemekkel, reszkető testtel, alávetve magamat az érzelmeknek. És akkor ledob magáról mindent, elfelejti a napját, a rendelőt, a fogakat, és betakar a szeretetével. "Tudom, Cica...tudom.." És neki csak azért fáj kevésbé, mert én majd' belepusztulok. "Segíts...segíts.."- csak ennyit tudok kinyökögni, miközben elveszem benne, Peti erejében, az ölelésében. Hosszú percekig, talán órákig is nyugtatgat, a bátyám tényleg elhiszi, hogy megvédhet mindentől.
Hányok megint- és még egypárszor.
Ad valami tablettát, és berak az ágyba. És én ugyanúgy félek a sötétben, mint 15 éve. Hangja rezzenéstelen, nyugodt és gondoskodó. Nem hagy egyedül-mellettem alszik el.
És Anyu és Apu, és a Nagyi és a Papi, és Zsolti a kettőnk összefonódott ujjai-kezei-karjaiban láthatja viszont azt a szeretetet, amit ők adtak, míg éltek, és a szeretet, ami mindig is élni fog köztünk, hármunkban, míg élünk...míg itt vagyunk.
"Mostantól én vigyázok rád..."
