Ettem. :) Iszonyat sokat!!!!!!!!!!!!!! :D Ööö...gondoltam, belecsempészhetek a reggeli salimba egy kis húst.........fini volt, és tényleg jól esett!!! ;) Ebéd...fúj, csirke, ezzel nem is lett volna még akkora baj, de Jase belém nyomott egy csomó csokis ostyát. Finom volt, de kikészültem tőle. Rosszul vagyok a gondolattól is, hogy jóllaktam...szóval kizárt dolog, hogy vacsizzak. Veeee. Whatever. Jobb, ha nem pörgök rá nagyon a témára, mert minél többet gondolok erre, annál inkább még salit sincs kedvem enni. De tartom, amit ígértem. Eszem. Vért kell adnom. Kell 4 kg!!! Emily odavan, hogy milyen jó nekem, hogy nincs étvágyam. Ő fogyni szeretne, irigyel. Fura...aki fogyni akar, hízik, aki hízni akar, fogy...mert túl sokat agyalunk, hello. Emily már tervezi az őszt. :)) Mondtam neki, hogy nem lesz itt több agyalás, ennek vége. A világot persze megváltjuk, hogyne váltanánk!!! ;) Engem már nem érdekel a teljesítés, orvos leszek úgy, mint Emma, és nem úgy, mint egy kizsigerelt-agyon nyúzott-idegbeteg-befásult-megfáradt csaj...képes vagyok mindent túlzásba vinni. :( Játszom a határokkal, pedig abból csak a baj van. Amikor nem érdekelnek a jegyek, akkor szoktam a legjobb legjobb lenni. :D Máskülönben tényleg csak szenvednék, mint amilyen az elmúlt év is volt. Áh. Rápörögtem nagyon itt az elvárásokra. Jah, elvárások mindig vannak, most is, mindig is...a különbség, hogy nem érdekel, kiröhögöm.
Ma mindenkinek szabadnapja volt, ilyenkor nehéz elférni a lakásban. Épp tök jól haladtam a tanulással délután, mikor rámtört a migrén. Rohanás a szekrényhez, kisöpörtem a dobozokat (iszonyat, mennyi gyógyszert szednek az emberek manapság, a gyógyszergyárak megélnek, az biztos...), de nem találtam az enyémet!!! Pánikroham...most meghalok, most meg fogok halni. Peti odasétált, és csak állt, és hallgatta a bosszankodásom, és próbált kitérni a repülő dobozok elől...mondta, hogy nyugodjak meg, lemegy, vesz nekem gyorsan. Évezredeknek tűnt, mire hazaért. Főleg, mert Emil bejött a szobámba...és helyből le lettem szidva, hogy miért nem figyelek oda a gyógyszeremre, tudhatnám már, hogy ha kell, akkor nagyon gyorsan kell, és ha épp nincsenek otthon, akkor biztos elájultam volna...etc..etc...a tegnapi vérvétel óta kóstolgat...vagy már nagyon rég veszekedtünk, ez hiányzik neki...de én épp a halálomon voltam, annyira nincs ehhez érzéke!!! Végig hallgattam, legalább ő megkönnyebbült...Peti villámgyors volt...szerinte...tabik be, és valahogy volt már erőm azt mondani, hogy sürgősen takarodjanak ki a szobámból. Nem kell itt apáskodni, meg doktorbácsiskodni, drog kell, csend és sötét. Nem, ennyit sem kaphattam. Peti mondjuk nem vette a szívére, megérintette a homlokom, mosoly, és mondta, hogy úgyis fogorvoshoz kell mennie. HEHEHEHEHEHEHIHIHIHIHIHIBLEEEEEEEE. Ciki. :P :) Ezekből az érzésekből csak egy mosolyt bírtam kierőltetni magamból, de ő értette, elröhögte magát: "Oke, jössz még te az én utcámba...:P" Em tovább kínzott. Aztán végül jóra fordult minden, beszélgettünk...észhez tért...könnyű ilyenkor hozzám vágni dolgokat, mikor védtelen vagyok. Elmondtam neki, hogy mennyire sokat jelent nekem, és amit tett, és hogy Isten őt adta bátyámnak, mindent, ami tegnap eszembe jutott. És hogy mennyire tisztelem a maximalizmusáért, ami nem hogy merevvé teszi, sokkal inkább szenvedélyt ad neki. És hogy szerintem ő a legértékesebb a világon...aztán mesélt...sokszor megbeszéltünk már ezeket a dolgokat, de mindig, mindig marad új infó...új emléke...azt mondta, hogy akkor ő egy percet sem gondolkozott, és úgy tűnt, hogy minden, amit azeddig orvosként tanult és tapasztalt, minden ide vezetett...talán ha nem törekedett volna mindig a maximumra, nem lett volna elég jó orvos ahhoz, hogy megmentsen...mintha nem lett volna másnap, mintha az az éjszaka lett volna élete csúcspontja, ahol kiderült: nyer vagy veszít...mondta, hogy nem érdemes gondolkoznom azon, hogy volt erre képes, mert mindent ösztönből tett. "Emma...megéri a legjobbnak lenni..."
