Reszket az ablak a szélvihartól. Úgy reszket a gyomrom is. Cigi-egyik a másik után. Mégis képtelen vagyok kifújni magamból az idegességet. Remeg a kezem: adrenalin. A torkomban egy vattacsomó, mely egyre nő. Nem tudok sírni, de érzem, hogy megöli a belsőm ez a feszültség. Nem érzek fájdalmat, mégis fáj, csak a nyomást érzem, a feszülést, a remegést. Ha sírásban törnék ki, hánynék. Sötét van. A lakásban nem égnek a villanyok. Gyertyák égtek, mikor Zsolti haldoklott. Gyertyát gyújtott, mikor féltem a sötétben...és mindig azt mondta, hogy a tűz fényénél..."Nézz körül, Kicsi...ne félj körülnézni...ne félj az árnyékok játékától. A tűz fénye varázsolni tud...varázsolja az árnyakat, varázsol bármit, amit szeretnél. Hidd el, hogy minden megtörténhet, ha a tűz ég." Basszus, minden mondata Oscar díjat érne...vagy csak Nekem, nekem Ő volt az Isten, a Férfi, az Érték, a Világ. Ültem én itt sok éjszakát, cigivel, cigi nélkül, sebekkel a testemen, a lelkemen, könnyekkel, anélkül, szőkén, pizsiben, télen és nyáron. De sosem telt el úgy éjjel, hogy álmos rekedt hangon meg ne szólalt volna mögöttem. "Kicsi, miért nem alszol, baj van?" "Nincs baj."-mosolyogtam rá. Mert a hangjával elsöpört minden bajt. Ha ott volt, és a hátamhoz ért a mellkasa, ha átölelt a karja, és az arcát az arcomhoz szorította...már semmi baj nem volt. MERT ITT VOLT. ÉS SOHA TÖBBET nem fog megszólalni mögöttem. Kaphatok itt agyvérzést is...
Tudom, hogy azon a felhőn ül, ami az ablakra néz. Tudom, hogy a park fáival integet, tudom, hogy itt van mindenhol, bennem, s körülöttem. Mindenemet odaadnám...
Hányok, és kitör rajtam a sírógörcs. Tart, ameddig tart, totál egyedül maradtam, én vagyok az egyetlen, akire számíthatok. Hány ilyen éjjel lesz, amikor saját halálomat kívánom azért, mert elviselhetetlennek tartom a fájdalmat?!
Mégis függő vagyok...függök a fájdalomtól. Annyira fáj. Miért csak a jók mennek el???
