Emma

Érdekes dolog két helyen élni. Amióta hazaköltöztem, pakolok és takarítok. Sehogy sem jó. Sehol sem jó. D.c-ben hiányzik a szobám, a lakás, az otthon, az emlékek, itthon lenni néha ez már túl sok. A szobám évek óta változatlan, emiatt is, és a bátyáim miatt is muszáj itthon újra valahol gyereknek lennem.
Az még csak hagyján, hogy a lakás évezredek óta így néz ki, a hangulata azért változott a hónapokkal is, amikor hazajöttem, de pakolni és takarítani...akkor mindig egy csomó emlékre bukkanok a szekrények alján.
Maggie, a takarítónőnk szeret segíteni, azt szokta mondani, hogy több sztorit tudok mesélni, mint a nagymamája. :D Hát még ha a falak beszélni tudnának...megtaláltam a rózsaszín szív alakú párnám, Zsoltitól kaptam még, kb. 15-20 éve...és még mindig képes vagyok gátlástalanul sírni a párnán, Érte, rég nem jutott eszembe. Akkor kaptam Tőle, mikor egy nyáron táborba kellett mennem, csak egy hétre...mégis évezredeknek tűnt az a hét nap. Ugyanolyan érzés volt akkor is...azt hittem, soha többé nem látom. Talán most is csak egy téveszme...talán még találkozhatunk egyszer. Talán rá kellene jönnöm, hogy mindenhol ott van körülöttem. Az égig érő tölgyfákban, az ablakom alatt, a nyári viharban, az éjjeli szélben, a csendben...a gyertya lángjában, talán tényleg mindenhol. Talán ő az erő bennem...néha nehezen viselem a gyászt is, mintha soha nem tudna begyógyulni ez a seb. Egész életünkben sebeket kell hordoznunk...
Van egy szobánk, ahol rengeteg cucc van, ami még a szüleimé volt. Anyu festményei, festmények, melyeket akkor festett, mikor még benne éltem, amik Emilnek és Petinek igazi emlékek. Rohangáltak a mezőn Anyu körül, úsztak a tóban, fát másztak, míg Ő és én napokat álltunk a festőállvány előtt. Zsolti megrémült. Akkoriban nyomasztó hangulatú képeket festett, akkoriban eltávolodtak egymástól. Zsolti sosem kapott választ arra, hogy terhesen miért kezdett a halálról festeni, hirtelen...mint ahogy én sem kaptam soha választ arra, hogy Zsolti halála előtt miért kezdtem érte rettenetesen aggódni, miért véstem kristálytisztán az agyamba a mindennapok pillanatait. A tekintetét, amikor még összenéztünk a kórházban, ahogy állt az asztal mellett, kezében toll, a pulton száz papír, nem mosolygott vissza, csak állt ott...mintha már akkor hiányoztam volna neki. Mielőtt még a kórházba került, a suliban...mikor méterekről távolabb olvastam le a szájáról a suttogást: "Ne haragudj, Hugi..." A sötét szemei, melyek szinte áttetszettek, s én vártam a következő találkozást dühödten, önzően, hogy a fejéhez vághassam, hogy cserben hagyott, nem tartotta be, amit ígért...Bár visszatekerhetném az életem, mint egy kazettát..Hogy történhetett meg ez az egész? Ha akkor Emil nem marad ott velem a kedvemért, talán Zsolti most is élne..vagy talán Em sem...de az utolsó pillanatban azt láttam a szemeiben, hogy örökre velem marad, énbennem. Talán azután öleltük meg egymást Emillel életünkben először...
Folyton folyvást felszakadnak a sebeim, nem számít, milyen régiek már...