Akkor érné meg, akkor lenne muszáj, ha igaz lenne.
Nem hiszem, hogy lelkileg vagyok annyira beszámítható, hogy ezt meg tudjam ítélni.
Még nagyon nem.
És ennek ellenére alakultak a dolgok egész évben, amióta csak ismerem, tudom, hogy minden út ide vezetett. Ha el tudnám felejteni a zavaró tényezőket, én lennék a legboldogabb ember, nő a világon. Sosem hittem, hogy érdekelhetem őt úgy, mint nő...egyébként is a szívem L-é volt...most a gyászé a szívem, L elvitte magával. Nála van, és másra sem tudok gondolni, mint hogy megcsaltam őt, megcsalom őt az érzelmeimmel ebben a pillanatban is. Annyira szerettem volna L-vel élni...örökké..én nem tudtam akkor Jase-re másképp nézni, csak úgy, mint a legjobb barátomra, és az akkor tiszta barátság volt. Robyn és L ...szóval ami történt velük (Sam: mondd ki, írd le, mert ez a valóság, ami megtörtént)...a haláluk után is igaz volt ez a barátság. D.c és Chicago között valahányadik kilométernél ez több lett. Aztán itthon egyre több lett. És mégcsak nem is átkozom a sorsot, hogy sok a fiú barátom és mindig beléjük zúgok...még ez sem jut eszembe. L gyűrűje viszont az ujjamon, a szívem nála. Mi a szerelem? L-vel együtt töltött napok és éjszakák...ez jut eszembe róla. Ugyanakkor kegyetlenség, amit tettem, ami történt. Túl hamar jött, túl hirtelen, de amit érzek: Jase a helyébe lépett.
Pfff...L iránt amit érzek, az halálos lelkiismeretfurdalás...hogy fogok tudni szembenézni magammal? Most újra szerelmes vagyok. Új szívem van. A régit a régi Szerelmem a túlvilágra vitte, és örökre nála marad.
Ezért azt sem tudom, ki vagyok...nem elég, hogy a valóság is merő kavar, még ott a túlvilág is...
Már nem tudom a szavak jelentését, hogy mi minek a következménye.

Tegnap választ adtam Jase-nek. De inkább ő nekem. A kőkorláton ültem, nagyon magas kőkorlát a kórház előtt. Késő éjjel volt, a takarékvilágítás adott fényt valamennyire. Azt éreztem, amit éreznem kellett. Örültem, hogy megtehettem. Egy lány voltam, aki a kőkorláton ült. Csak csupán ennyi. Az állam a térdeimen. Már régóta senki nem jött ki a kapun, aztán egyszer csak ő. Ő pedig a kórház leghelyesebb, legszexisebb pasija volt, csak csupán ennyi. Pánikroham, hol a cigim, leesett, aztán nem tudtam már levenni Róla a szemem. A légzésnek annyi, hallottam, ahogy a szívem egyre lassabban dobog, Ő sem mosolygott. Mintha mellette még oxigén sem kéne...Ő kell. Ő kellett. A megfejtendő arcvonásai, amik mintha ismeretlenek lennének...fogott, és leszedett onnan. Minden érintése felforgatta a vérkeringésem. Mintha varázsló lenne. 

Azt éreztem, amit éreznem kellett. Lehetek én az Övé. Tart, amíg tart. Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek.