Akkor még nem tudtam, mikor kiléptem az üres folyosóra. Sötét padló tűhegynyi fehér pontokkal. Lift moraja valamelyik emeleten. De semmi emberi. Csak emlékek az éjszakából. De nekem mennem kellett, ez az életem: tennem kell, amire vállalkoztam, mindig, és bármilyen körülmények közt.
Akkor már tudtam...a hó volt az. Felnéztem a súlyos felhők felé, majd körbe a térben, amit lelassított az idő...hiszen havazott.
Az első hó...ő volt az, ami feldúlt, vagy az, ami ezen a hajnalon megnyugtatott. Megnyugtatott, és megsimogatott, azt mondta, minden rendben lesz. Rámosolyogtam, és a szívemben éreztem a mondatait.
Néhány órával később hatalmas önigazolást kaptam a Sorstól, hogy jó úton járok, még ha halálosan veszélyes is.
