Körülöttem megannyi ember, s mégis mérhetetlen a magányom.
Betakarózom, párnámat a fejemre húzom, lehúnyom a szemem, s csak ekkor kezdek látni, s hallani az üvöltő szél hangját.
Lelki bizonytalanság, káosz, egy új jövő kezdete az, ami osztályrészül jutott nekem. Már a naplómat sem írom, mert elborzaszt a kegyetlen valóság, ami kegyetlenebb annál is, mit e szó kifejez.
S mégis...a legkegyetlenebb mégis én vagyok. Gyilkolok a szeretetemmel, művész vagyok, akit senki nem érthet meg.
Vihar dúl bennem, amit majd felvált a nyugodt szellő, de most nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. A szeretetem gyilkol, s kérdések keringenek a fejemben: SZABAD EZT NEKEM? A válasz mégis bennem van, a válasz mindenre, de én félek. És nagyon fáj, nagyon fáj. És egyedül. Csak egyedül.
Jó annak, aki tisztában van önmagával...én nem vagyok...jönnek az érzések, de honnan??
