Miért van az, hogy éjjelente már nem tudok eljutni hozzád?! Ott állok az öreg ház előtt, ami mosolyogva magasodik mögöttem. Állok a sövény közepén, látom a fekete tavat, minek hullámai néhány órával ezelőtt még napfényben játszottak. Látom a messzeséget, a távoli nagyvárost, mégha köd is fedi el. A fasort, ami mögött ott vagy. Mindig ott vagy. Ha mégsem, akkor tudom, hogy jössz majd.
A fasor mögött ott a rét, a hatalmas, száraz füvű, drága rét. S a tópart. Minden éjjel ott ültünk, s most mégsem találok el hozzád.
Megöleltél, éreztem karjaid erejét, és mellkasodban a szíved dobbanásait. Ha nem is sírtam a boldogságtól, erősen kapaszkodtam beléd, hogy sose kelljen elmennem. És segítettél, már ezzel is annyit segítettél. És mindig tudtad minden bajomra a gyógyírt, és mindig igazad volt, isten tudja csak, hogy honnan kaptad az erődet. De nekem Te vagy a nagybátyám, bátyám, apám helyett Apám, szüleim helyett a családom, a legjobb barátom, a lelki társam. Hiányzol.
Mert a fáradság megöli lépteimet. A napok forgataga kiégeti belőlem az energiát. Pedig tudom, hogy pótolnád, de valami megváltozott. És amíg nem tudom, hogy mi, addig a depresszió tart itt, lebilincselve. És fáj. Fájnak a mindennapok, az álmok, a hiányod, nem ismerem már magamat. Csak Téged, mert általad tudom, hogy ki is vagyok igazán.
