"Most tél van, és csend és hó és halál."
Leesett itthon az első hó. Idén kétszer ért utol. Lehet, hogy ez a ma reggeli azért nem hat meg annyira...vagy mert más dolgok jobban elszomorítanak.
Tegnap éjjel 1-kor megint ott álltam, ahol minden éjjel állok, és ahol a nap minden percében állnék. A régi házunk előtt. Balra a köd fedte város, jobbra a jeges tó, előttem a fasorhoz vezető sövény. És ennyi. Nem jutottam tovább. Most így hirtelen mi okozza ezt??? Minden éjjel el szoktam jutni Zsoltihoz, legalább éjjel, ha már nappal nem lehet. Mi ez az akadály??? Megőrülök, annyira hiányzik, és annyira nagyon fáj!!!
A bátyáimnak nem beszéltem erről. Róla sem. Ők persze folyton Róla akarnak beszélni, hogy tudják, hogy nem kattantam-e még be. Folyton beszélnek is Róla, és annyira fájdalmas dolgokat, hogy képtelen vagyok végighallgatni őket.
Emil volt itthon, mert a szobája fel van forgatva. Néhány pár zokni a földön, páratlanul persze, ruhák az ágyneműben, és maradék kaja az asztalon. Nem tudom, hány órát lehetett itthon éjjel, de vissza kellett mennie. Nekem ma el kell utaznom, de képtelen vagyok bemenni oda, hozzá. Újabb akadály. Emil szerint ez is súlyos gond, de nem érdekel, mit mond. Én képtelen vagyok azóta...oda..remélem, azért nem kerüljük el egymást.
Peti sincs itthon. Így talán érthető, miért nem rohantam ki ujjongva reggel a szobámból a hó láttán...senki sem hallott volna. Olyan megrendítően üres ez a hatalmas lakás, csak úgy kong. Újabb fájó érzés. De vissza utazni sincs kedvem. A bátyáim közelében még mindig jobban vagyok egy fokkal...de megígértem Zsoltinak...Istenem...AKKOR, OTT, mikor utoljára...megigértem, így csinálnom kell.
