Tegnap eszembe jutott az a késő őszi nap...
Emlékszel?
Az édes, drága mező...a kesze-kusza, száraz fűfélék kavalkádja, s a közepén mi: Te és én, Ketten. Akkor már tudtad, én nem. Te igen, mindig is tudtad. Akkor, ott, azon az estén adtál nekem valamit, egy kincset, ami megváltoztatta az életem. A legnagyobb segítség volt, talán még annál is nagyobb volt, mint mikor Te és Emil megmentettétek az életem.
Egy apró lámpást adtál nekem, kicsi, apró halvány fénnyel világítót, de mindent láttam vele. Lehullt a köd, és akkor már én is tudtam.
Emlékszem a szemeidre, a mosolygós sötét kék szemeidre, melyben akkor döbbenten nyugodt volt az óceán. Te voltál a Minden.
A parázsszemek mint megannyi apró tűzcsóva reppent a sötét ég felé. Kacagtak, játszottak, majd eltűntek. Narancssárgára festett minket a tűz. Éreztem a szeretetedet. Majd futni kezdtem.
Emlészel?
És távolabb...a távoli kékben...a mély fehér holdfényben, amikor ott álltam előtted, szemtől-szembe, s izzott a levegő, izzottunk mi is...akkor tudtam meg én is...
Hogy orvos leszek.
Később igéretet tettem Neked.
Ott, akkor, az utolsó éjszakán. Istenem...mennyire nyugodt voltál...szemedben az óceán, csitult hullámokkal. Sírtam, fájt, megtörtem, meghaltam, Veled haltam akkor ott én is...de megígértem Neked...mosolyogtál, lehúnytad a szemed, és azt mondtad: "Semmi baj..."
Az öleléseddel búcsúztál.
