Áhhh...tegnap aztán mégis sikerült kiborulnom, és megint rájöttem, hogy mennyire hangulatember vagyok. Újabb katasztrofális rossz tulajdonság...
Felhívtam a bátyáimat, kivételesen egy légtérben tartózkodtak- ez elég ritka eset, pedig egy lakásban laknak, lakunk. :D 1 órán keresztül szidtam nekik a sulit, az államot, a világot, az életet. Emiltől annyi megnyugtatást kaptam, hogy "ez van, ezt kell szeretni"...szerinte így is tökéletesnek kell lennem, és ebben a helyzetben sem kiborulnom kellett volna, hanem szépen tartanom magam, és optimistán hozzáállnom. És megkérdezte, járok-e még a pszichológusomhoz. :))))) Egyébként igen, de nem tudom, ennek is mi értelme. Múltkor képeket mutogatott...hát nem tehetek róla, hogy mindenben anatómiai képletet látok, ezeket bámulom reggeltől estig...ma hazafele jövet 3 pocsolyáról ugrott be, hogy olyanok, mint a mikroszkóp alatt az artériák és véna...szóval Emil néha hűh de nagyon tuskó tud lenni velem, mert hogy meg kell nevelnie...
Peti sokkal lazább természet, hát néha már túl laza is. Inkább érzem néha magam a nővérének, mint a húgának. :)) Nagyon édes volt, mondta, hogy az a lényeg, hogy ne stresszeljem magam, pattanjon le minden, ne függjön attól a kedvem, hogy mit merényelnek ellenem.
Amúgy biztos a stressztől, de ma is rám tört a rosszullét, majdnem lefordultam a székről, amikor épp valamelyik here szövetet vizsgáltam...Peti ettől szokott félteni. A balesetünk óta még mindig nem érzem 100%-osnak magam, talán már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Nem is kevés olyan pillanat van, mikor még mindig azt kívánom, hogy bárcsak még mindig a kórházban feküdnék, kómában, akkor legalább Zsolti ott volt velem, akkor még élt...annyira leírhatatlanul szar...
