Muszáj írnom, mielőtt el kezdek tanulni. Bár azt terveztem, hogy mától kezdve csak a tanulásé vagyok megint, muszáj írnom.
Pszichológusom díjazná...díjazza...
Éjjel megint velem Volt. Úgy, mint régebben. Megint minden éjjel ülünk a parton, a kis tó előtt, mely fölött a lemenő nap vörösre festi az eget, megrendíthetetlen cseresznye vörösre, néhol rózsaszínban úszó felhőkkel. Otthon, béke, nyugalom, sérthetetlenség. Ott ülünk egymás mellett. Mögöttünk a hatalmas rét, és a fasor, ami a házhoz vezet, ellenkező irányban az erdő...és a Nap mindent beszór csillámporral. Ő mosolyog, és felvidít, Velem van, Csak Velem és átölel, szeret. Így nézzük a vizet...ketten...minden éjjel...
Aztán hajnalban álmodtam. Egész más érzés volt, valódi álom volt. A Nagyim olyan élethűen jelent meg a régi házunkban, a lénye betöltötte a konyhát. Újra átéltem a régi otthon melegét. Ott volt mindenki...bálba készülődtünk, de nagy kavar volt, mint mindig, Peti nem volt sehol. :)) Őt végül csak ott találtuk meg.
Táncoltam Vele, de mindhármójukkal egyszerre-egyidőben, katarzis érzés volt...minden mozdulat annyira pontosan érződött, még a zenére is emlékszem. Előttem, annyira közel volt az arca, és újra a kislánya/kishúga lehettem...
Miért kell így leélnem az életem nagyrészét??? Álmokban élek...nappal meg emlékekben...Emilt és Petit is legszívesebben az örökkévalóságig ölelném, csak ölelném, soha nem engedném el sehova...több, mint szeretet, amit érzek, család vagyunk.
