Állok a szélben. A jeges szél az arcomba csap, erősen, hirtelen, vízesen, kitisztítja a fejem. Szinte súrolja az arcom, megsebzi, felkarcolja.
Sötétkék szemeim feketén szelik át a messzeséget, látják a távot, amit a lelkem bejárna...repülne..sebesen, messze, őrülten, majd meghalna.
Nagyon hideg van, és tombol a hóvihar. Szőke hajammal játszik az orkán, repülnék vele én is. Szállnék fel, fel, egyre magasabbra, a megsemmisülés felé, de nem enged, vonz a gravitáció. Pedig gyengülök, testem ezer sebből vérzik, az nem lehet, hogy nem szállhatok.
A könnycseppek az arcomra fagynak, Hókirálynőként nézek szembe a sötétséggel, barátommá vált a gyász és a fájdalom. És nincs, mivel kifejezhetném ennek nagyságát.
Az ég...mintha csoda történne...pont annyira válnak szét egymástól a súlyos, szürke hófelhők, hogy megmutassák a Telihold arcát. Akar engem, magának akar. S én mennék, nem értem, miért nem lehet.
Széttárom a karom, átölelem a végtelent, a szél sikít, eggyé válunk...aztán hátralök a hóba...
Bíztam ebben a rohadt világban. Hittem a mesékben, a jóságban, a szeretetben. Hittem, hogy szép, hogy szép lehet. Egy mezőn lovagolva, bele a szabadság illatába, ahol őseink éltek és küzdöttek, ahova a világra szenvedtek minket. Hittem, hogy mindannyian testvérek vagyunk. De ha ez így lenne, miért okozna ekkora, elviselhetetlen fájdalmat???
A szél, az este, a tél, a Karácsony, vagy amit akartok...
az idő, a tér, a fény, a sötét, fáj minden...
Sikítok...
Ettől még nem lesz minden rendben...
Megölelhetsz, Őt nem hozod vissza, Ő nem ölel többé, nem látom többé, s ez egy örökre szóló, rohadtul kegyetlen véres búcsú.
Gyűlölöm.
