Az égigérő fehér fákról az eső lemosta a hótakarót. Láttam, ahogy lavinaként zúdul le a hegyoldalról. Kiábrándító...mintha már nem mosolyognának...láthatóvá vált a csupasz, fájdalmas valóság, s a hideg megcsapja kérgeiket.
Az idő megállt, vagy gyorsabban múlik, minthogy azt fel tudnám fogni. Lehet, hogy hiába a sokévi áldozat, mégsem leszek orvos?! Pedig bennem van a válasz, és mindig is éreztem, hogy az leszek, más nem lehetek, mi más lehetnék?!
Csak várnom kell, hogy eljöjjön a tavasz? És amikor kinyílnak a virágok, megint mondhatom: orvos leszek.
De most újra itt az idő...újra a harcmezőn állok, lélegzem a hideg levegőt, nem törődök azzal, hogy erőm fogytán vagyok, mert Isten emberfeletti erővel áldja meg a testem. Győztesként állok, még azelőtt, hogy megnyertem volna a harcot.
Miért?
Mert lételemem a győzelem.
