Enyhe hideg szellő...szemcsípő pillantások, amik éreztették velem, hogy tényleg baj van. Miért van az, hogy már nem érzem akkora bajnak? Az életem hullott akkor szét, mikor meghalt, de miért nem hagyják az emberek, hogy magunkban dolgozzuk fel a gyászt. Miért várják el, hogy már másnap elhagyjuk a szerettünket?!
Ha nem akarjuk, akkor is megy tovább az élet...mindig velem Lesz, a másik felem..de az élet megváltozott. És talán így is fog működni...Talán készenállok elveszteni Őt a mindennapjaimból, 4 év telt el azóta...a vándormadarak kétszer költöztek el, új hó hullt a világra, új tenger mossa a tengerpartot, új égre tekintek fel, és Őt elvesztve én is más vagyok.
Csoda lett volna az élet Vele, de ő túl jó volt ehhez a romlott világhoz, s most az Őrangyalom. Az életemet adnám még egy ölelésért, de míg élt, a világ szeretetét adta nekem, senki más nem kaphatott ennyi szeretetet..azt hiszem, elengedem a gyászt...a fájdalmat, a szenvedést...Őt soha.
