Rég jártam már ott. A hétvégi házunk mellett lévő mezőn, a tóparton. Ahogy közeledtem, az annyira jól ismert ösvényen, már láttalak...mosolyogtál, nem szóltál semmit, csak, mikor közel értem, megöleltél. AZ Ölelés. Amit csak Tőled kaphatok, és csak Neked adhatok. És a pillantás, a szemeid, melyek átszelik a sötétet, és annyira belém látnak..amennyire csak lehet...mélyen, és azt látják, ami vagyok. Imádom az arcod, a lényed, ember nem érezhet ennél mélyebben. Beszélgettünk...nem emlékszem, mit, de az volt a lényege, hogy tartsak ki.
És ma...ma megláttam a fényt az alagút végén. 2 vizsga...a keddi után már csak egy...meg fogom csinálni...nem törődöm azzal, hogy lehet, hogy nem fog menni, nem fogok félni, lerohanom a világot. Amilyen nehéz volt a kezdet, most pont annyira lendülök bele, mert ez itt a finish.
Nem számít, hogy elsorvad a szívem, mert elvesztettelek, nem számít, hogy halálosan szerelmes vagyok, és ez beteljesületlen, nem számít, hogy messze vannak a bátyáim, az sem számít, hogy ki vagyok én. A lényeg, hogy olyan harcot vívok, amiben az ellenséget a puszta pillantásommal ott helyben megölöm.
Tudom, hogy segítesz. Az égből figyeled minden mozdulatomat.
