Pocsék hetem volt.
Ok is volt a rossz kedvemre, de plusszban még az az oknélküli letörtség is rámmászott.
Már jobban vagyok.
Mondjuk pénteken annyira belázasodtam, hogy Peti jött el értem. Eredetileg úgy volt, hogy Emil jön-ha beteg vagyok, képes csapot-papot ott hagyni, és fénysebességgel működő repgépre szállni. De mikor beszédültem a lakásba, és megláttam őt a tv előtt három pokrócba csavarodva, már értettem.
Szegény már nagyon régóta beteg. Iszonyat mértéket öltött a járvány, és erős a szervezete amúgy-sportos, fiatal pasi a bátyám-, csak amint meggyógyul, és visszamegy a kórházba, azonnal elkapja valami hasonló makacs vírus. Hát most engem is elkapott. Így ugrottam is egyszerre mellé a kanapéra, megnézte a torkomat, meghallgatta a tüdőmet, végig tapogatta a nyirokcsomóimat, diagnosztizált egy influenzát, odaadta a hőmérőt, aztán befogadott a plédek alá(:, és nem nagyon mozdultunk ki onnan. :D
Peti tartotta a frontot. Én ma már nem vagyok lázas-túlélem, Jason ígérte, hogy kivisz ebéd után egy röpke egészségügyi sétára-a Nap tízezer sugárral süt. Szeretném elvinni a temetőbe, Zsolti sírját megmutatni. Elé kell állnom ezután a hét után, mert döntöttem. Befejeztem a depizést, az anorexia-bulimiát, az öngyilkossági gondolatokat, a hisztit, a bezárkózást, a rettegést, a fájdalmat és a gyászt.
Elfogadom a helyzetet, az életemet, a sorsomat, önmagamat-legfőképp, és kihozom magamból a legtöbbet, amit csak szeretnék, és úgy fogok élni, ahogy én szeretnék, tisztában leszek a körülményekkel. Mindezt úgy, hogy soha-semmi rossz érzés, bűntudat, irigység, sértődés, lelkiismeretfurdalás ne törjön rám.
Én is boldog szeretnék lenni, mint sok más ember.
Mint Larry.
Tisztán látni újra.
És másokon segíteni.
