Tegnap meglátogattam a kedvenc szomszéd nénimet. Szegény már hetek óta nagyon depressziós. Nem segítenek rajt a gyógyszerek, fáj mindene, rossz a szeme, és ügyetlen. Nagyon ki van borulva...megfésültem a kutyusát, elvittem sétálni-magammal rángattam Jasont is-aki szintén folyton hajlamos a befordulásra.
Talán segítettem annyit, hogy meghallgattam..de mit mondhatnék neki??? Azt, hogy persze, hogy rossz, ha belenyugszik...nem szabadna feladnia, de feladta...meg joggal mondhatná, hogy mit tudok én a fájdalomról, meg az öregségről?! Így csak meghallgattam. Boldognak kellene lennie, hogy még él. Még-ameddig itt van, élnie kellene, nem várni a halált...hiszen nekem ugyanúgy vannak problémáim, de még csak 24 vagyok..a bátyáimnak is vannak, akik 30-on felett vannak, és ugyanígy a gyerekeknek is vannak problémáik. Az ember dönthet...most dönts Te is-aki most olvasol.., hogy szeretnél-e úgy élni, hogy problémákról jutsz problémákra, vagy boldogan szeretnél élni. Mert én az utóbbit választom, és nem adom fel. Igyekszem, soha fel nem adni, mert így kell élnünk, Isten boldog életre teremtett ide minket, a mi hibánk, hogy mással foglalkozunk.
"A betegségnek örülnünk kell, mert megmutatja, hogy valamit nem jól csinálunk. Ez nem tragédia. A tragédia a hirtelen halál." A fájdalom a saját kezünkben van, és higyjünk benne, hogy vannak, akik segíteni szeretnének, akik pont ezért élnek. Pl. én(: és a hiperszuper jófej, rendes bátyáim. De mindenek előtt saját magunkban kell megtalálni azt a tisztaságot, amiből erőt, energiát meríthetünk.
Hagyjuk a francba azokat a szituációkat, amik energiát vonnak el belőlünk, a "barátságokat", ha nem kétoldalú, az érdekembereket. Foglalkozhatunk majd velük, ha nagyon ráérünk, de ha mi sem vagyunk boldogok, akkor az első lépés az, hogy saját magunk körül teremtsük meg a harmóniát és a biztonságot.
Úgy érzem, hogy amit adhatok Rose-nak, az az, hogy mélységesen szeretem őt. Imádom, hogy olyan tisztességes, hogy szorgalmas, hogy törődik, és segít másoknak, hogy létezik, és része a világnak.
Jase...volt nagy fogorvosi vészhelyzet, míg én az én kis egyetememen húztam az igát. Fogorvosi vészhelyzetek is mindig vannak-Peti is életmentő. (:
Így Peti találkozhatott Robynnal. Végülis én nagyon örülök, hogy ez megtörtént, mert az én kis önbizalomhiányos, bátortalan Jase-m, végre megint kapott visszaigazolást..Robyntól.
Jason nem dolgozott aznap, mikor Robynra rátört a fogfájás, bárki elvihette volna fogorvoshoz...Robyn mégis ragaszkodott ahhoz, hogy felhívják Jase-t-ja, és mindez éjjel történt. Jason felhívta Petit, aki épp ügyelt, de amúgy sem lett volna gáz, Peti is munkamániás. Peti mesélte később, hogy Robyn nagyon szép...nagyon szerény és zárkózott. Robyn és Jason csak néhány szót beszéltek egymással, Peti mégis érezte, hogy ha Jase ott van Robyn látókörében, akkor teljesen megnyugodott. Jason pedig nagyon ideges volt végig, mégis nagyon próbálta lenyugtatni magát, nehogy Robyn érezze rajt, és így ő is bepánikolna. Peti azt mondta, hogy látszólag, mint két idegen...de 5 perc után símán lehetett érezni a jelenlétükön, hogy nem szavakkal beszélnek egymással, hanem érzésekkel...és Robyn tényleg nem tűnt halálos betegnek, pedig sajnos az...saját kis világuk van. ;) Megszakad a szívem...;(
Jason persze azóta is rosszul érzi magát-mintha az ő hibája lett volna, hogy Robynnak át kellett élni ezt a fogfájást-mert elvihette volna korábban is orvoshoz...teljesen odavan érte...de hihetetlenül furcsa a kapcsolatuk...mintha a szerelem összefonódott volna húg-báty, ápoló-beteg, férfi-nő kapcsolattal...ugyanazt a globalitást érzem rajtuk, azt a mély-igaz lelki kapcsot, amilyen én és Zsolti között volt...jó látni, hogy számíthatnak és vigyáznak egymásra...
