Hosszú volt a hét...és a hosszú hetekből mindig sokat lehet tanulni. Az évszak a tavaszra fordulással több mindent hoz magával, mint fényt, és színeket. Mert a fény és a színek is mi vagyunk, mi magunk: emberek. Nem úgy mondanám, hogy hat ránk a tavasz, hanem MI vagyunk a tavasz.
Szerintem veszélyesek a változások, de mivel tudod, hogy milyen szépségek sora fog következni, nem kéne félni tőle. Bennünk is ugyanennek kell végbemennie. És végbe is megy. A következő hetek, hónapok fantasztikusak lesznek mindenkinek. És észre kell ezt venni. Észre kell venni bennünk az érettséget, a tapasztaltságot, és reggel az utcára lépve, érezni kell a változás enyhe meleg szellőjét.
Én most nagyon féltem tőle...rég nem féltem már ennyire. De végül sikerült átadnom magam az érzésnek, ami mindenképp bekövetkezett volna, nem figyeltem eléggé, ugye. Ezután tanulok ebből, és figyelek. Úgyis csak az elején fél az ember.
Mikor Emil kiszedte a varratokat a hasamból, még tél volt...még nagyon nem láttam a kiútat. Hisztis voltam, elégedetlen, és féltem, hát akkor mindentől. Szinte nem is szóltam hozzá, sem Petihez, sem senkihez. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén, és ezzel párhuzamosan nőtt bennem is a sötétség. Közeledett az évforduló...Tudták édesen, hogy mi lesz a baj, és talán nagy baj lesz, de ez az én dolgom...hogy magamban mélyen hogy gyászolok. Egyébként meg dolgozniuk is kellett sokat, de mindegy, úgysem nyíltam volna meg..mert hát kik ők?! Csak a bátyáim. Semmi közük ahhoz, hogy mit érzek legbelül-persze ez nem így van, csak ezt éreztem.
Magányos voltam a héten, mert az akartam lenni, egyedül akartam lenni az érzéseimmel. És így még jobban zavart az, hogy tudtam, hogy Emil jön az egyetemre előadást tartani. És az évfolyam teljesen meg volt őrülve. A fiúk példaképe, a lányok meg szerelmesek belé. És én vagyok a kishúga, hát elszabadult a pokol. Meg ez a változás szele is...nagyon nem tudtam önmagam lenni a napokban. Csütörtökön jött a bátyám, tartott egy fantasztikus előadást a transzplantológiai sebészetről, és nagyon jó volt, mert úgy mondta el, hogy közben egy csomó dolgot is tanított, amit már nekünk is tudnunk kell. Mindenki odavolt. Em meg nem értette, hogy mi bajom. Miatta...azért mert ő Em, a nagy és szigorú bátyusom, aki (és Peti) már csak maradt nekem, aki imád, teljesen kiborultam. És még sosem láttam őt korábban erről az oldalról: megértett. Nem kellett elmagyaráznom akkor már, mert tudta. Amikor végre kettesben lehettünk, elmondta, hogy Zsolti nélkül az élet nem létezik, mert nem nevezhető annak. Zsolti mindig is a nagy bátyusa volt, akire mindig mindenben számíthatott még akkor is, ha eltaszította magától-amikor úgy érezte, hogy ő egy másik utat szeretne járni. Zsolti mindig, minden percben megértette, és támogatta, és segített neki, miközben főorvos volt, nevelt Petit és engem, vigyázott a Nagyiékra, elintézte, hogy az élet ÉLET lehessen. Olyan volt, mint egy csillag, aki mutatja az utat, mint egy lélek, aki meg tudja váltani a világot. A családunkban mindig is Em volt a legzárkózottabb, Zsolti pontosan tudta, hogy meddig és hogy tud úgy vele lenni, hogy tényleg vele legyen...pedig Zsolti is elvesztette a legjobb barátját, útmutató csillagát, a nővérét: az Anyukámat.
Talán majd egyszer nekem is át kell adnom azt a szeretetet, óvást, amit kaptam Zsoltitól 19 éven át. Szeretni tanított meg minket, a saját lényével. És nem csak nekünk, a betegeinek is ugyanezt tanította meg. Hát a gyerekosztályon sem jártam azóta............épp elég trauma nekem a sürgősségire bemennem..
Hazafele sok mindenben megvilágosodtam. Ilyenkor lélekben őszül egy kicsit is az ember. :) Zsolti 5 éve halt meg, a világ mégsem változott. Még mindig ugyanúgy előttem van-mintha most történne az egész...hogy Velem van. Akkor is láthattam ezt, amikor csak szimplán a mérföldek választottak el tőle. És most is tudom...hogy csak az idő az, ami elválaszt, mert ott van, fent...Anyuval, és boldog...és majd láthatom újra, ha lejár az idő. De azt kell tennem, amire ő tanított...hogy legyen értelme az életének és a halálának...a világot az én kezembe adta, és a bátyáim kezébe.
