Kemény volt az éjszaka...
Robin kórházba került, Jason teljesen kivan. Azt hiszem, most nálam jobban senki sem értheti meg. Stabilizálták az állapotát-megint, de kellene egy műtét...ami nagyon veszélyes, de őszintén szólva nincs veszteni valójuk, és az idő ellen dolgoznak. Sokáig voltam Jason mellett, összeköt minket egy fekete szalag, ami éget, és belénk vág. Kérdések, melyekre azt hittem, találtam választ. Isten, kit úgy hittem, megtaláltam. Képes voltam szembeszállni a fájdalommal, hogy odaadok neki mindenkit, akit szeretek. Miért hittem azt, hogy mást már nem fog elvenni? Hiszen nem statisztika az életem.
Újra elhatalmasodott rajtam a komolyság, ilyenkor mindig úgy hiszem-felnőttem. Ma elutazom, vissza a suliba, és teszem a dolgom. A napok jönnek, anélkül is, hogy felkészülnénk rá. Boncolnom kell a holttesteket, nem számít, hogy még mindig képtelen vagyok őket halott anyagnak tekinteni. Valaha ők is ugyanolyan szerettek voltak, mint akiket én vesztettem el. De nem fogok félni, mert tennem kell. A szike a kezemben lesz, és tennem kell a dolgom ugyanúgy. Teszem is. Ugyanúgy fogok kutatni is, bár elvesztettem a hitem, hogy van-e értelme. Talán egyszer megtalálom. Most akármilyen szar is, csinálni fogom, mert ezt még nem vesztettem el, évvégén leteszek valamit az asztalra, ami után még közelebb fogok állni ahhoz, hogy orvos legyek.
Most mit csinálhatnék?! Csinálhatnám megint azt, mint, mikor Zsolti meghalt. Hónapokig bezárkóztam a szobámba, és beleőrültem a fájalomba. Megint más ember leszek...kérdés, hogy ki tudok-e mászni ebből is, vagy már nem. De addig csinálom, amit vállaltam. És hiszek benne, hogy van értelme.
