Azt hittem, sosem érünk haza...
5 éves korom óta tudok vezetni-enyhe túlzással persze. Kb. ekkor kezdődött a balett karrierem, amit a csúcson hagytam abba- miután nem hogy járhattam volna-élhettem volna balett intézetben 13 évesen. Az átlagos életet választottam. Egy évvel korábban ki akartak tenni az elemiből, mert menjek érettségizni inkább. Nem. Gimis akartam lenni. Mint mindenki más. 15 évesen mondták, hogy ne járjak be, felvételizzek fősulira, elkezdhetném 2 évvel korábban...nemet mondtam, szerettem Jane-nel lógni, meg pasizni...bulizni...tininek lenni. 16 évesen 147 lett az IQ tesztem. 17 évesen megnyertem a suli/állam/ország összes tanulmányi versenyét, rákattantam a teljesítésre, a tudásra, tanulásra, kitágult a világ, őrülten kerestem a határaimat, de nem találtam. Őrült kis tini voltam, napokig feküdtünk kidőlve a drogoktól, meg piáktól, átbulizott, átszeretkezett éjszakák után, de hétfőn úgy jelentem meg a suliban, mint aki egész hétvégén szorgalikat körmölt-mert ezek is másodpercek alatt készen voltak. Pörgött az agyam, mániákusan vágytam minden érzelem megtapasztalása után. Néztem az eget, és imádtam azt, amit kaptam. A színeket, a határtalan szabadságot.
Bátyáim jókislány kishúga voltam, későn kezdték komolyan venni a serdülésemet, amikor már teljesen elferdült a világképem, és már nem is voltam az ő szöszke angyalkájuk. Készültem a Nasa-ba, vagy az Fbi-hoz, és közben nem néztem hátra, mert már senki nem követett. Jane öngyilkos akart lenni. Terhes lett, és így drogoztunk, senki sem tudta...ha fájt a foga-heroines cigi...azt hittem, tudok rá vigyázni, azt hittük, hogy nincsenek határok, hogy szabadok vagyunk. Jane korábban, én sokkal később döbbentem rá...Zsolti döbbentett rá mindenre. Le kellett állnunk. Rám nem hat semmi, függő sem voltam soha, csak akkor, amikor az szerettem volna lenni. Okos voltam, borzasztóan okos, egy lábon korcsolyáztam végig a vékony jégrétegen. Minden sikerült és mindenki imádott. Van, aki azért, mert szőke göndör ideálnak tartott, van aki azért, mert már minden könyvet olvastam, amit ő, van aki azért, mert láttam azokat a színeket, amiket a többségünk nem lát. Jane családjában akkora lett a konfliktus, főleg, mikor kiderült a baba, hogy kizárták otthonról. Zsolti halála ezért fog örökké az én lelkemen száradni, ahogy Jane-é is, és a meg nem született kislányáé.
Persze a dolgok nem követték egymást úgy, mint gyöngyök a láncon...senki sem láthatta a végét. Karamboloztunk Zsoltival, egy kamionnal frontálisan 150 hm/h-s sebességgel...állítólag...de így esély nem lett volna a túlélésünkre... Zsolti: sorozatborda törés, vágások, sebek, de ennyi. Én majdnem kiszálltam a játékból...de még a kómából is visszatértem.
És tessék. Ott volt a határ, amit kerestem: határ élet és halál között. Ez nem a mi hibánk volt. Történt valami bennem...rá kellett döbbennem, mikor felébredtem, hogy súlyos gipsz nyomja a lábam, tű a vénámban, ott feküdtem a kórházban, tehetetlenül, olyan fejfájásokkal, hogy a látás zavart. Fel kellett fognom azt, hogy nem hibáztunk aznap este, mégis megsérültünk, mégis fáj, és mégis majdnem meghaltam. Akkor kezdtem először megkérdőjelezni azt, hogy van-e igazság a Földön...
Ezóta folyamatosan küzdök azzal, hogy mégis, minden ellenére megőrizzem önmagam, a hitem, és ha harcolva az árral is, az iszonyat durva árral, MÉGIS...
Csak így lehet boldogan élni. Csak így lehet másokat boldoggá tenni.
És most ez sem érdekel. :(
