Eszmék...eszmék arra, hogy milyen legyen egy barátság, eszmék arra, hogy ki mit ad bele, ki mit várhat el joggal, mintha mindannyian ugyanolyanok lennénk, mintha a barátság is érdekből állna, számokból...eszmék a kapcsolatokra, ki mennyit tesz meg a másikért, sértődések...eszmék arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Helyes dolog gyűlölni valakit, ha nem jó, helyes dolog gyilkolni a vallás nevében?!?! Eszmék. Erre jók az eszmék...bárcsak többen lennének képesek a szeretetre. Arra a szeretetre, ami mindig türelmes és kedves, ami sosem féltékeny. Ami nem dicsekvő, nem öntelt. Sosem durva, sosem önző.
Senkit nem bánt meg és sosem haragtartó. Arra a szeretetre, ami nem neveti ki mások bűneit, hanem mindig megbocsát, bízik, remél, és kitart bármi is jöjjön. Bárcsak...a világ is jobb lenne, és nem kellene ennyi embernek igazságtalanul meghalni. Na de hol élek én??? Egy rohadt rózsaszín naív habcsókvilágban- tisztában vagyok vele, pedig sok szart megtapasztaltam már, de még mindig hiszek.
Ez én vagyok. Csak bárcsak több szépséget láthatnék magam körül, a világban!! Bár ne kellene bezárkóznom ehhez. Fogok így tudni élni?! Itt?! És máshol nem is lenne nagyobb szükség erre.
Sam-et, a pszichiátert, pont eddig szerettem. Pont a legelső alkalomig. Utána olyan szinten kikészített, mint a régi doki sosem...eltűnt a szemeiből a szimpatikus melegség, a megértés, a barátságosság, már az első pillanat olyannak tűnt tőle, mint egy elemis tanárom pillantása, akitől halálosan rettegtem. Teljesen belegyalogolt a lelkembe, ezután teljes egészében át is gyalogolt rajtam. Vannak sebeim, melyekre vigyázni kellett volna, mert könnyen felszakadtak, és vérezni kezdtek. Olyan szinten lealázott, hogy teljesen lefagytam. De sírtam, legalább újra sírtam...iszonyat régóta nem tudtam sírni, ott állt egy baromi nagy gát, ami egyre csak nőtt...mégsem ment. Hát Sam-nél nem volt ezzel gond, totál elhasználtam egy doboz zsepit. Végül az egész annyira lefárasztott, hogy éjjel hosszú idő után könnyen el tudtam aludni. Hát ennyi előnye volt...annyi nem, hogy a másnapot is végigsírtam. Talán Sam pont ezt akarta elérni...nem értek sokat a pszichiátriához, még bőven hátravan, de azt tudom, hogy sokkal rosszabbul vagyok azóta, mióta Sam-hez járok...
Emillel ezt nem mertem megbeszélni...a múltkori doki miatt is folyton veszekedtünk..végülis ő orvos..bíznom kéne benne, mármint Sam-ben. És Emilben, hogy jó dokihoz küld...
Emilnek épp elég problémája van nélkülem is...nagyon szenved Lucy nélkül. :( Persze, nem illenek össze, sosem illettek össze. Lucy egy tündéri csaj!!! Laza, életvidám, optimista, érzékeny, nyílt, barátságos, olyan, mint minden normális, boldog ember. A bátyám teljesen az ellentettje. Kiborul a kötöttségektől, a közelségtől, nagyon zárkózott, rendmániás és nem kicsit merev. Sosem értettem, mit keresnek egymás mellett, emellett pedig imádtam mindig Lucy-t. És most találkozott valakivel...valakivel, akivel jobban összeillik, és tudom, hogy az a pasi sosem érhet Em közelébe, sosem szeretheti Lucy-t senki annyira, mint ahogy Em. Lucy kísértésbe esett...miközben az eljegyzési gyűrű az ujján volt...mintha a szívemet tépték volna ki, meg tudnám ölni a csajt.
Féltem a bátyámat, mert annyira zárkózott, annyira erős akar lenni, és tudom, hogy borzalmasan az!!! De tudom, látom, érzem, hogy mit él át, és ebbe bele pusztulok. Bár segíthetnék, bár ne történne folyton rossz a jó emberekkel!!! Jó Vele együtt dolgozni...legalább így mellette lehetek..
De a dolgok javulnak. Emil többet beszél, én többet sírok...
Jason az, aki érzi, hogy mikor kezdek megtellni, akkor felkap, és elrepít egész messze...a Hold alá..mellette egy légvétellel megtisztulok. Bár mindenki ilyen jó lenne, mint ő, mint a bátyáim.
Sam azt mondta, hogy meg kellene ismernem a sötét oldalam, és végre ki kellene állnom magamért. Én is képes vagyok tiszta szívből gyűlölni, tudom, hogy képes vagyok rá, csak nem látom túl sok értelmét...az élet túl rövid a rossz érzésekhez...don't ya think, ha dr. Sam?!
