Százezer kérdés kavarog bennem, és utálom a kérdéseket. Vagy soha nem kapok rá választ, vagy soha nem lehetek abban biztos, hogy jó-e a válasz, teljesen felesleges. Úgyis minden nyilvánvaló, csak látni is tudni kéne, és félre kéne söpörni az útból egy csomó mindent, ami akadályoz.
Akkor kérdések nélkül tudnám a válaszokat.
Segíteni senki nem tud, problémák százezrei nyomják a környezetemben élők vállait, az én problémáim nevetségesek a többiekéhez képest. Lellkiismeretfurdalásom van, hogy bajom van.
Lefagytam. Sok okból sem tudok mit lépni, egyáltalán lépni. Pedig tisztában vagyok azzal is, hogy az életben nem a konkrét döntések számítanak, ezer út visz ugyanoda, az számít, hogy hogy éljük meg. Mégsem állok készen, tök jó volt eddig Sam-mel, hogy kielemezgettük a helyzeteket, elméletben már mindent tudtam. És most élesben mégis gyengének bizonyulok. Mégis más, mégis idegen, mégis felkavaró.
Egyre rosszabb, minden semmivel töltött percem után meghatszorozódnak a kérdések és az érzelmeim. Hiányzik Zsolti, ő egy mondattal helyre tenne bennem mindent.
Nekem kell. Ma este, amikor a Hold fényesen fog világítani, és az éjjeli lepkék is táncra kelnek, ott leszek, és tudni fogom, hogy mit kell tennem. Ebben bízhatok. Ott tudni fogom, és az helyes lesz. Az az út lesz a helyes. Az leszek, aki valójában vagyok.
