Szoktam hányni az idegességtől...az elmúlt évben jött ez rám...azelőtt sosem hánytam idegességtől, sem látványtól, szagoktól, érzékenyebb vagyok, pedig azelőtt csak önuralom kérdése volt. Hát nincs önuralmam, ez van. Rose nincs jól, és még sosem éreztem ilyet. Mindenkim hirtelen halt meg. Jött a telefon, aztán a sokkos döbbenet, a megváltoztathatatlan. De most ott ül, onnan mosolyog, és a szemei fáradtabbak, minden egyes alkalommal fáradtabbak. És nem mond senki semmit, nem tudok semmit, nem tesznek semmit. Él az én drágám, olyan, mint minden nap, ő az. És takaró alatt a sebek egyre csak felemésztik a lábait, és basszus, semmit sem tehetnek, semmit sem tesznek, mi a f***ért adnak diplomát az ilyen orvosoknak??? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! A halál egy betegség, a halál egy betegség!!!!!!!!!!!!!!! Nem a szerencsétlen orvosok hibája, azok a szerencsétlenek semmit sem tehetnek, ha Isten másképp akarja. Jézus, néha annyira kész vagyok a gondolattól, hogy akkor majdnem meghaltam. Nem is ez...az még csak hagyján, "hagyján", Zsolti, meg Emil épp otthon voltak, az egyikük kinti ügyeletben, és csöngött a telefon. Mit élhettek át??? Mit, amíg beértek a kórházba, hogy Peti és én...??? MIT??? Én ezt fel sem foghatom. Mert akkor is be van sózva az ember, ha valakit meg kell mentenie, a kezedben van a sebváltó, a lábaidtól függ, hogy milyen gyorsan tudsz berohanni, egyszerűen tiéd az élete...de a saját tesójuk??? Pff...hogy nem lehet ilyenkor lefagyni??? Mert milyen már az adrenalin...fight or fly, esetleg..., de símán le is fagyhatsz, se szó, se mozdulat. Hát akkor Zsolti és Em repültek és harcoltak. Én klinikailag meghaltam...basszus egy percig halott voltam, totál hulla, élettelen test. Újraélesztettek...a bátyáim...én el nem tudom ezt képzelni...és nem ment könnyen, meg jött a kóma, napokig tartó bizonytalanság, basszus, ami annó Anyával is volt, amit Zsolti és Em AKKORIS átélt. Jesszusom, a középagyam is totál halott volt. Hogy élek ismét? Hogy? Most orvosként azt mondanám, hogy ez teljesen lehetetlen, néhány óra pupillareflex nélkül, 2 hét után ébrenlét?! KIZÁRT. És ez sem volt elég. Zsolti meghalt...Em keze alatt halt meg. Minden tiszteletem a bátyámé...tejóég, ha valakinek nehéz ebben a családban, az csak ő lehet, csak Emil. Folyton rajta csattant minden. Jó leszek hozzá...az életemet is neki köszönhetem. Atyaisten, hogy lehetek ennyire önző????????????? Hiszen, ő mennyi mindent tett...és mekkora erővel...és mindig elérte a tökéletességet. Jól van, eszem. Bármit megtennék érte. Úristen, mennyire szeretem...
Úgy kezdtem, hogy nem értem, mi van...hogy Rose itt van, aztán meg már nem lesz? Vagy mi lesz? Ez így nem jó. Ez hogy van? Ez mi? Lehet, hogy holnap meghal? Vagy ma? Mi ez? HALDOKLÁS? Vagy mi? Ha arra gondolok, hogy halad bele az örökkévalóságba...és semmit sem tehetünk, és mennek a percek...nah, ettől kellett hánynom.
