Talán csak a hétfő ilyen szar. Mert megint tök padlón vagyok. Nincs oka, vagy talán a depresszió. Megtenném, most már bármikor. Már minden zavar, minden bánt. Nagyon rosszul vagyok. :(
Nem a bátyáim zárnak be a rózsaszín gyerek szobába, hanem megszoktam, hogy be vagyok zárva, és nem merek kimenni.
Úgy érzem, mindenki utál, pedig tudom, hogy nem. De az is igaz, hogy Zsolti halála óta csak Larryt engedtem be a szívembe, de tessék, nem lesz köztünk semmi.
Nem az a baj, hogy nem szeret, és én is szeretem. Az a baj, hogy nem merek igent mondani, mert akkor úgy érzem, hogy becsukom magam mögött a rózsaszín szobám ajtaját.
Tévedés, hogy az ember 18 évesen nől fel, amikor elmegy más városba tanulni. Tévedés, hogy az első szeretkezés, vagy cigi után. Az első szakítás is kamu...és az is, ha elveszti azt az embert, aki felnevelte.
A választ nem tudom. Csak kérdezek. De kéne egy váll, amin sírhatok.
És még mindig képes vagyok napokig nem enni. :(
Miért vagyok én más, mint a többiek? Hm...
