Ne haragudjatok...régen írtam már nagyon...
Gondoltam már sokszor, hogy írok...de valahogy nem jött ihlet.
Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Tök szét vagyok esve.
Már az orvosiban is kételkedem...jó...99,9%-unk kételkedik, de bennem mindig az a megmagyarázhatatlan szenvedély élt, amit egyik évfolyamtársamban sem láttam sosem. Mindig mindent tudni akartam a szervezetünkről, a betegségekről, a gyógyításról. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt. Mindig szívesen tanultam, és a legjobb akartam lenni. Az is voltam.
Szerintem nem sokan tudjátok megérteni azt, hogy milyen érzés hajnalig tanulni úgy, hogy még kedvem is van hozzá...vagyis volt. Ha valami kórházas izé megy a tv-ben, rögtön átkapcsolom, régebben meg minden szart felvettem...meg 5000 könyvet olvastam el...és folyton Zsolti mellett lógtam a kórházban. Fanatikus voltam.
Most meg herótom van az egésztől. Nem elég, hogy kihúnyt bennem a láng, utálom. Bizonytalan vagyok, és szétesett. Pedig a béka fejét így nem lehet levágni. Az mégcsak hagyján. De nem szúrhatok a nyakába senkinek egy tűt úgy, hogy nem vagyok határozott. Nem vehetem fel a fehér köpenyt úgy, hogy utálom az egészet. Minimum tisztelnem kellene. Hánynék magamtól.
Az a baj, hogy rég volt sikerélményem. Vagyis vannak...tarthattam előadást az immunológia osztályon...megjelent két cikkünk...de pont a sebészetet szúrom el mostanában mindig...a felvételi vizsgákat, a teszteket, a patológiát...pedig ha összeszedném magam, évvégén felvennének a sebészetre. De cseszem el a dolgokat. Nem tudok koncentrálni, pörög az agyam...hhhhuh...és persze stresszelek ezerrel. És a depressziót se hagyjuk ki. És így nem fog menni. Egy reggel fel kell ébrednem, hogy "képes vagyok rá", és bele kéne húznom, mert gyomorgörcsöm van attól, ahogy cseszem el a napjaim.
Ráadásul van valami baj a szívemmel. (A "bár meghalnék" nem egyszer fordult meg a fejemben...) Először fel sem tűnt, mindenkinek vannak extrázgatásai, de amikor nem kaptam levegőt, annyira fájt a mellkasom...az már durva volt. Jah, én, mint orvos gyerek és medika, az utolsó utáni percben mennék orvoshoz...de sajnos naponta többször is megismétlődött, hát meg kellett jelennem Emnél, hogy mondjon rá valamit.
Halál ideges volt persze, elmondtam neki, hogy mi van, alig szólt hozzám-csak néhány szót, meghallgatta a szívem, a mellkasom, aztán megnyugodott, nem hallott semmi bajt. Mondta, hogy akkor kéne hallania, amikor fáj...csak általában nem vagyok otthon...namindegy, aztán sikerült a szívbajt, meg Emet is otthon találni egy este, tv-zés közben. Kb 5 fonendoszkóp hever otthon..fogta a zöldet és benyomta a pizsim alá. Megint halál ideges lett, nem láttam rajt, csak éreztem, közben Peti is kirohant a szobájából, hogy hívja a mentőket. Aztán elmúlt...Em lassú mozdulatokkal lerakta a fonendoszkópot az asztalra, rámnézett, és azt mondta, hogy ha egy másodperccel több ideg extrázott volna a szívem, tényleg hívták volna a mentőket. (Mert az extrasystole után jön a tachycardia, fibrillatio, aztán nyekk...) Szedek magnéziumot, de bátyus szerint halálra stresszelem magam...hát jah...az orvosi, meg a kórház mégsem egy pipacsokkal teli rét.
Mindegy. Holnap összeszedem magam. Orvos leszek, olyan, aki vállalja a felelősséget. nem számít, hogy annyi mindent elszúrtam, holnaptól újra nekilendülök. Nehéz lesz...de meg fogja érni. Mindig megéri. :) Mert ez az én utam.
Menni fog.
