Azt aláírom, hogy ha engem padlóra küldenek, akkor oda is kerülök. Mert lelkiismeretes vagyok, utálok hibázni, maximalista vagyok, hiszek az emberekben, a jóságban, egy álmodozó kislány vagyok, és nem tudom, hogy mennyi szörnyűségnek kell még történnie, hogy megváltozzak, és egy gonosz, undok, életunt, befásult nő legyek. Ha ilyen lennék, talán nem csalódnék annyit, nem fetrengenék reszketve a padlón, nem tudnának megsérteni. De ha ilyen lennék, arra is képtelen lennék, hogy a madarakkal szálljak a hajnali napfényben, hogy lássam az éjszaka hangulatát, hogy egy legyek a természettel, hogy annyira tisztán tudjak szeretni bárkit, és bármit, ami tényleg igaz, és bennem sosem fognak csalódni...
De azt is aláírom, hogy ha én egyszer felállok onnan a padlóról...akkor nem hogy feltápászkodom, felpattanok, és a csillagos égig tűzök felfelé-mint egy szuperhős, és így másokat teljesen lefoglal az, hogy velem foglalkozzanak, az irigységükkel, a gonoszságukkal, sőt az én feltétlen szeretetem mégjobban felháborítja őket, mindez addig, míg nekik semmi sem sikerül. Ami rossz. Rossz, mert helytelenül éreznek. A szeretetet magunk miatt kell érezni, nem kellene feltételekez kötni, de ha kötjük is, nem kellene engem azért utálni, mert jobb vagyok valamiben. Máskor amúgyis mindenki más jobb, mint én. Másban meg abszolút. Sekélyes itt ez az élet, már alig látok benne fantáziát...pedig még van 1-2-évem...
Miért van az, hogy nem tudnak más örömeinek örülni, és más bánata miatt sírni??? (pont fordítva)
Mindig úgy hittem, hogy Emilre hasonlítok. De talán tényleg sok van bennem Zsoltiból, Anyuból. Örök álmodozók, világmegváltók, művészek, tiszták, és bűntelenek. Egyszerűbb...mint egy életen át gyűlölni.
Hihetetlen, hogy képes voltam gyűlölni...de az még hihetetlenebb, hogy lassan megint harcos leszek, akit akkora szenvedély hajt, hogy senki sem állíthat meg, talán nem is akar, mert értünk harcolok, mindenkiért. :)
