Három nap után végre-végre-végre újra a mi kis házunkban találtuk magunkat. Em aznap sosem tér magához...mindenkit megrohannak igen, ilyenkor az emlékek, nekik sokkal több van, mint nekem. Máskor nem is igazán szoktam látni őt gyászolni, vagy félni. De ilyenkor minden régi érzés visszatér. Beteges, hogy még nem adtuk el az egész birtokot??? Engem nem érdekel, az-e, nekem egy kis sziget, ami egészen el van izolálva Chicago-tól, a forgalmas élettől. Én ott szabtam fel az államat korcsolyázás közben, én ott határoztam el, hogy orvos leszek, én ott érzem, hogy a fák is lélegzenek, én csak ott nem félek.
OTTHON. Otthon az a hely, a drága kisház, a mező, a tó, az erdő. Minden egyes szeglete barátságosan ölel. Ott vannak a szüleim, a nagyszüleim, és Zsolti.
Zsolti...néha úgy érzem, belehalok, hogy nem él. Néha leírhatatlan a fájdalom, gyötörnek az emlékek. Kislányként utáltam őt, ő volt az, aki mindig megjelent, mikor a legszarabbul éreztem magam. Később megtanultam, hogy igazán szeret. Folyton rajta csüngtem, folyton mesélt, folyton imádott. Akár 5 éves voltam, akár 15...tudom, hogy minden más lenne, ha itt lenne.
De itt ITT van. Talán mert érzem a jelenlétét-ragaszkodom ehhez a helyhez. Talán a bátyáim is hazatalálnak ilyenkor, talán érzik, hogy egy család vagyunk, bármennyire szét is vagyunk szaggatva.
Emilre vigyázni kell ilyenkor. Ő nagyon érzékeny, de nagyon mélyen a felszín alatt. Csak miatta kérdőjelezem meg azt, hogy van-e értelme hazatérnünk a múltba. Ő viszont imádja az érzést, ahogy én érzek ilyenkor, ahogy Peti is. Pici világ, ismerős, változatlan otthon. A biztonság és szeretet szigete.
Nekem mindenem megvolt ott. Istenem, sokszor próbálom visszafogni magam Jase-szel kapcsolatban. Igyekszem bemagyarázni magamnak, hogy egy ennyire értékes ember nem akarhat engem. Igen, érdekes vagyok, mert sok mindent átéltem gyerekkoromban, igen, nem vagyok átlagos, mert pörög az agyam állandóan, éjjel is, igen, izgalmas vagyok, mert nem lépek kétszer ugyanabba a folyóba. De depressziós vagyok, sokszor iszonyat mélyen, kirobbanthatatlanul. Sokszor rettegek, hogy még többet vesztek, sokszor harcolok, sokszor magammal. Jase pedig olyan, mint egy csillagos nyári éjszakában a halk hullámok. Egy pillantás...és máris eluralkodik rajtam a nyugalom. Ugyanakkor ismerem őt. Annyira mély Ő, hogy már a gondolattól sírni tudnék. És tényleg, bár eggyé válhatnánk, hogy mindenben mellette legyek. Félek, hogy elvesztem, így vagy úgy. "Egy kincs vagy nekem, nem alacsonyítanálak soha le addig, hogy "barátnő", "feleség", "gyermekeim anyja". A kincsem vagy, és bármit is hoz a jövő, mellettem nem kell félned." Mégis túl nagy ajándék ő nekem. Egyszerűen halálosan rettegek a boldogságtól. Halálosan. A nagy szavak is elcsattantak már. :)
A 4. napon újra belázasodtam, és újra magam alatt voltam. Gyenge vagyok, és nem sikerül összeszednem magam. A fiúk betegek nélkül kiélhették rajtam az orvosi ösztönüket, szerintem életemben nem túrkáltak ennyit a torkomban. Kaptam az infókat bőven: erezetten piros, gennyes-hólyagos, ezzel még elbírt az antibiotikum. De azon a reggelen tele volt az egész torkom a manduláimmal és a belőlük kipréselődő gennyes váladékukkal, erősebb gyógyszerek kellettek. :( Em persze be is ijesztett rendesen: "Emma, nem lesz ez így jó...Emma, ez így nagyon nem lesz jó. Már megint nem eszel, már megint lázas vagy, nem működnek már a manduláid, tök feleslegesek, ki kell kapni őket." Haza is jöttünk korábban, kicsit jobb...
Rose kórházban van. Sokat imádkozom érte, áthoztam a kutyusát, ha ránézek, elfog a zokogás. Féltem őt iszonyúan, ő nekem olyan, mint egy fantasztikus barátnő, mint egy szuper nagyi. Rossz előérzeteim vannak, félek. Mintha csak arra várt volna, hogy köztem és Jase között kialakuljon az, amire ezekszerint titkon mindenki várt, számított.
