Izgis hét volt...
Hétfő reggel úgy indultam suliba, hogy ez egy tökéletes hét lesz.
Kb. minden élőlénnyel összebalhéztam.
Ki lehet vajon az, akivel először, és a legdurvábban? Ki az, akivel havonta ezt eljátszom? Na?! Hát az én drága bátyám...Emillel...annyira nem volt igaza, hogy az már fáj!!! Elhiszem, hogy elhavazott hete volt, és kb. csak telefonálni szaladt ki a műtőből, de ne beszéljen úgy velem, mint az asszisztensekkel, akiknek az a dolguk, hogy megtegyék azt, amit ő kér.
A szituáció az volt, hogy elhatároztam, hogy elköltözöm, és veszek egy lakást. Emil persze, sosem hagyná ezt, hiszen az ő pici kishúga vagyok, akiről gondoskodnia kell, és nevelnie kell-szerinte...nevetséges, hogy nem hagyja, hogy felnőjjek.
Összevesztem Petivel, mert Em mellé állt.
Összevesztem a szobatársammal, mert egy lusta dög, és kihasználja, hogy én meg sürgök-forgok, sokkal többet kellene megtennie az együttélésünk érdekében...
Ezután kezdett el fájni a hasam. Nem nagyon, csak kicsit...és akkor már jobban, mikor rájöttem, hogy az idegeskedéstől fáj jobban, és így tovább...ördögi kör. A kórházban többünket majdnem megcsapott a hálózati áram...jah, és még a pszichológusom is bunkózott velem...ezután már tényleg mindenből elegem lett.
Felhívtam Larry-t, rázúdítottam az életem bajait...és valahogy tök véletlenül el kezdett aggódni a hasam miatt-pedig én nem tartottam annyira lényegesnek, hogy fáj. Megesik, nem?! Kérte, hogy azonnal jöjjek haza, mert érzi, hogy valami nagyon nem stimmel.
"Emma, beteg leszel." Mondta, hogy nem így szoktam lereagálni a dolgokat, furán viselkedek, pihennem kell. Mivel a hócipőm tele volt mindennel, és nem is volt több gyakorlatom, hazajöttem korábban. A hasfájásom persze nem múlt el. Alig tudtam feljönni a házunkba. Aztán ahogy felmentem a lépcsőn, jöttem is le...nem akartam látni a bátyáimat...Jason meg épp akkor vitte ki a szemetet, így szemtanuja volt a lopakodásomnak. :D Behívott, és elmeséltette velem, hogy miért nem akarok hazamenni, mikor hazajötem. :)))
"Fáj a hasad?" A homlokomra lenne írva, vagy az ápolóknak röntgen szemük van?! (: Szóval hirtelen megkérdezte, mire ki kellett rohannom a mosdóba hányni...ő utánam, és a mosdó padlóján ücsörögtünk, mire jobban lettem, de a hasam fájt..mondta, hogy menjünk fel azonnal, ott az orvos bátyum, megnéz.
Mondtam, hogy nem akarom látni, nagyon összevesztünk. Jason megértően nézett rám, közelebb csúszott, és kicsit benyomta a hasam. És orvos létemre akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Kislány létemre meg elsírtam magam. :))))))))) Jason ott hagyott zsepikkel, és lehívta a bátyáimat.
Sosem felejtem el Emil arcát, mikor meglátott a kövön ülve hulla sápadtan, könnyes arccal, mondjuk Petié sem volt semmi..Emil oda térdelt, és felszedett, majd bevitt a nappaliba, és orvos volt. Kérdezte, hol fáj, mióta, hogyan, stb.., aztán ő is megnyomogatta mindenhol. És mondta, hogy be kell mennünk a kórházba. Mondom, bocs, az egyetlen szabadnapod a héten, és munkát csinálok...:D Mosolygott...:)
Emil műtött meg, még fáj a seb, de gyógyulok. :) Nálunk így megy a kibékülés. :D "Najó...felvághatod a hasam..." :)) A költözés téma el van halasztva..de még visszatérünk rá..
