Mindig elfelejtem...mindig teljesen, kompletten, totálra, abszolút amnézia!!! Mindig...azt...hogy egy rohadt porszem vagyok, egy senki, még egy gépezethez sem tartozom, tökéletesen helyettesíthető, pótolható vagyok. Nem érek semmit. Semmit. Hiába szenvedtem végig életem legnagyobb részét rózsaszín pillangók után ugrálva, valótlan álmokat kergetve-sprintelve...hiába. Ez sem számít, nem írja a strigulákat senki. Isten?! Talán...mikor hiszem-mikor nem.
Nem sikerült a vizsgám. Nem tudom, hogy lehet, persze, mert elfelejtettem, hogy történhet ilyesmi. Ráadásul ennek annyi. Egy évemnek annyi. Valószínű, hogy egy évvel később tudom így befejezni az egyetemet. És mindez velem történik, mikor annyira lelkiismeretes vagyok és hibátlanul csinálom a sulit. És azokkal nem történik, akik nem is készültek. Miért történhet meg ilyesmi??? Vagy akkor...miért tanította nekem Zsolti, hogy a jóság mindennél többet ér??? Istenem, mit kéne tennem??? Hinni?! Hinni abban, amit Zsolti mondott, hinni azokban, akikben látom a fényt, hinni az értékekben, önmagamban, a világban?! Vagy végre felnőni...Dr. House-ban van valami egészen reális...!!!
Mindegy. Most nem hiszek. Nem hiszek az egészben. Kiborultam, a padló alatt fekszem. A testem mozog, él, tevékenykedik, de a lelkem nincs sehol: értetlenül szemléli a világot.
A fogászat miatt...oke, tudtam, hogy az egyik leghúzósabb...tanultam is rá eleget, mégis át lettünk vágva, több mint a fél évfolyamot megvágták. Najó, ha ezek után meg merik tenni, hogy halasztanom kell egy évet a fogászat miatt, akkor esküszöm fogorvosnak megyek. Öhhllleeee...
Felhívtam Emilt sírva. Magasról szartam le, hogy ezzel a saját halálomba kergetem magam, tudatalatt bíztam a testvéri szeretetben...először nem tudta, hogy reagálja le..így nem reagálta le sehogy: "Most erre nem tudok mit mondani...egyél, aludjál, aztán jobban leszel." Ugye?! Tök semleges...ma visszahívott (munkából sosem szokott..), hogy semmi baj, minden ok, az sem baj, ha egy évvel később tudom befejezni...meg hogy ne adjam fel..még minden sikerülhet, hiszen, ez még csak az első hét...etc..etc..rendi volt...Tőle abszolút nem megszokott módon..
Nem hiszek neki. Egy vesztes vagyok. És a gondolatok sem formálják a történéseket. Véletlenszerű minden, nincsen sors, minden rajtunk múlik. És én elcsesztem, és cseszem el folyamatosan, és már utálom az egészet. Utálom, hogy nincs Zsolti, utálom, hogy Larry...utálom, hogy nem látok semmi jót a világban...hogy újra fekete ködön keresztül nézem a világot, hogy a mellkasomon van egy szikla, nem tudok lélegezni...lehet, hogy ilyenkor nem is élek. És az sem érdekel, hogy a negatív energiák hogy vesznek körbe, nem érdekel, hogy másokra hogy hat. Nem érdekel semmi.
Ez egy ultraszar világ, élet...sehogy sem jó. Bár képtelenek lennénk álmodni...
Én nem szeretnék többet, mert folyton csalódnom kell. Önmagamban és a sorsban. Hát hányok az egésztől.
Peti...ő sem érdekel. Nem. Az elvárások Tőle és Emiltől teljesen meggyilkolják bennem a hivatástudatot, utálom az egészet. De azt is utálnám, ha nem szenvedhetnék itt. Mást nem tudnék csinálni. Ezt tanulom, ennek élek, ehhez értek. Miért nehezítik meg?! Ha itt kell hagynom a sulit, megölöm magam. Egyszerűen ilyen nincs, hogy minden meghal körülöttem.
Szóval képtelen vagyok elmondani Petinek...neki amúgy abszolút nem szokása felelősséget, meg terhet pakolgatni rám, de fogorvos basszus. Múlt évben még tanított is...kész-kész-kész...
Feladom.
