Emma

https://www.youtube.com/watch?v=el4eUKmLujg&feature=related

A lány, aki fotósnak készül, és elutazik New Yorkba szerencsét próbálni...a búcsú reggele...a halott bátyja szelleme...és ahogy lepörög előtte családjának élete. Katarzis. De L.A.-ből New Yorkig autózni...át lehet gondolni az életet...aztán persze egyszer minden véget ér...de örüljünk, hogy van a ma, talán a holnap, amikor itt vagyunk egymásnak. Take the time as long as you can.

A dalszöveg:

Help, I have done it again
I have been here many times before
Hurt myself again today
And, the worst part is there's no-one else to blame

Be my friend
Hold me, wrap me up
Unfold me
I am small
and needy
Warm me up
And breathe me

Ouch I have lost myself again
Lost myself and I am nowhere to be found,
Yeah I think that I might break
Lost myself again and I feel unsafe

Szoktam hányni az idegességtől...az elmúlt évben jött ez rám...azelőtt sosem hánytam idegességtől, sem látványtól, szagoktól, érzékenyebb vagyok, pedig azelőtt csak önuralom kérdése volt. Hát nincs önuralmam, ez van. Rose nincs jól, és még sosem éreztem ilyet. Mindenkim hirtelen halt meg. Jött a telefon, aztán a sokkos döbbenet, a megváltoztathatatlan. De most ott ül, onnan mosolyog, és a szemei fáradtabbak, minden egyes alkalommal fáradtabbak. És nem mond senki semmit, nem tudok semmit, nem tesznek semmit. Él az én drágám, olyan, mint minden nap, ő az. És takaró alatt a sebek egyre csak felemésztik a lábait, és basszus, semmit sem tehetnek, semmit sem tesznek, mi a f***ért adnak diplomát az ilyen orvosoknak??? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! A halál egy betegség, a halál egy betegség!!!!!!!!!!!!!!! Nem a szerencsétlen orvosok hibája, azok a szerencsétlenek semmit sem tehetnek, ha Isten másképp akarja. Jézus, néha annyira kész vagyok a gondolattól, hogy akkor majdnem meghaltam. Nem is ez...az még csak hagyján, "hagyján", Zsolti, meg Emil épp otthon voltak, az egyikük kinti ügyeletben, és csöngött a telefon. Mit élhettek át??? Mit, amíg beértek a kórházba, hogy Peti és én...??? MIT??? Én ezt fel sem foghatom. Mert akkor is be van sózva az ember, ha valakit meg kell mentenie, a kezedben van a sebváltó, a lábaidtól függ, hogy milyen gyorsan tudsz berohanni, egyszerűen tiéd az élete...de a saját tesójuk??? Pff...hogy nem lehet ilyenkor lefagyni??? Mert milyen már az adrenalin...fight or fly, esetleg..., de símán le is fagyhatsz, se szó, se mozdulat. Hát akkor Zsolti és Em repültek és harcoltak. Én klinikailag meghaltam...basszus egy percig halott voltam, totál hulla, élettelen test. Újraélesztettek...a bátyáim...én el nem tudom ezt képzelni...és nem ment könnyen, meg jött a kóma, napokig tartó bizonytalanság, basszus, ami annó Anyával is volt, amit Zsolti és Em AKKORIS átélt. Jesszusom, a középagyam is totál halott volt. Hogy élek ismét? Hogy? Most orvosként azt mondanám, hogy ez teljesen lehetetlen, néhány óra pupillareflex nélkül, 2 hét után ébrenlét?! KIZÁRT. És ez sem volt elég. Zsolti meghalt...Em keze alatt halt meg. Minden tiszteletem a bátyámé...tejóég, ha valakinek nehéz ebben a családban, az csak ő lehet, csak Emil. Folyton rajta csattant minden. Jó leszek hozzá...az életemet is neki köszönhetem. Atyaisten, hogy lehetek ennyire önző????????????? Hiszen, ő mennyi mindent tett...és mekkora erővel...és mindig elérte a tökéletességet. Jól van, eszem. Bármit megtennék érte. Úristen, mennyire szeretem...

Úgy kezdtem, hogy nem értem, mi van...hogy Rose itt van, aztán meg már nem lesz? Vagy mi lesz? Ez így nem jó. Ez hogy van? Ez mi? Lehet, hogy holnap meghal? Vagy ma? Mi ez? HALDOKLÁS? Vagy mi? Ha arra gondolok, hogy halad bele az örökkévalóságba...és semmit sem tehetünk, és mennek a percek...nah, ettől kellett hánynom. 

Egy olyan könyvtárban dolgozom, ahol kivétel nélkül mindenki színes bőrű. Már 7-kor pakoltam a könyveket, mikor kaptam a bókot:"Hey, barnább vagy, mint egy mentő autó!" :) De ma mindent leejtettem, kiöntöttem, lefröcsköltem...Michael Ende könyve, a Neverending story, Végtelen történet megfordult a levegőben, szabadesése közben szaltózott, és tündéri volt a hátlapja. A medál volt rajt, és beleírva: "Tedd, amit tenni akarsz." Jézus, majdnem elbőgtem magam...Zsolti ott van mindenűtt...ő folyton ezt...:") Aztán nálam is maradt. Kiskoromban mindig elbűvöltek a könyvtárak is (mi nem?!), annyi könyv volt mindenűtt, hogy válasszon az ember??? Zsolti szerintem egy egész könyvtárat elolvasott nekem, vagy kettőt: egy angol és egy magyar könyvtárat. A nagy múltba révedésem közepette Vanessa kiabált előlről, hogy valaki engem keres telefonon, vagy szerinte engem...Mikey volt, de teljesen ki volt bukva. Nem is értettem, hogy mi a baj, nagy harag jött a hangjából, aztán a szó..........ami mindennél gyűlöletesebb: autóbaleset. Hallgattam őt, halkan sírni kezdtem, nem értettem, miről van szó, aztán kicsit világosabb lett, hogy Vele történt...de jól van, csak bent van a kórházban, és én hol a fenében vagyok, ha nem itt, egyáltalán hogy lehet az, ha vele ilyen történik, akkor nem vagyok ott...stb..enyhén sokkos állapotban volt. Hát rohantam be hozzá, energiám, mint az óceán, annyi időt kellett a használhatatlan manduláim miatt otthon lennem, mint a fene...Michelle már az ajtóban megállított: "Em, kell a véred!" Mondom, mi vagy Te, vámpír??????? Kell, kell, ritka a vércsoportom, mint a fehér holló. "De nem lehet, elméletileg beteg vagyok." "Áááh...csinálunk egy vérképet, de biztos lecsapolhatunk." YEAH. Mindegy, igyekeztem Mikey-hoz, amikor szószerint hasra estem a bátyámban, kiben másban, iszonyat egy béna nap volt!!! Felszedett a földről: "Emma, menj haza, még nem gyógyultál meg." "Jó, oke, de mit tudsz Mikey-ról, és ha már úgy is itt vagy fehér köpenyben (nem épp műteni készült..), gyors vénán szúrhatnál." El se hiszem, hogy ezt én mondtam, de ugye mindent az emberiségért, oda a vérem a cápáknak. Jah, ő se hitte el.

Annyira megijedtem!!!!!!!!!!!!!!!! Teljesen kikészültem attól, hogy autóbaleset...anyám...teljesen...csak az alkarja törött el, mindkét csont, de szépen, síma gipsz, de azt a hisztit látni kellett volna, még az én hisztijimeit is túlszárnyalta...És még fél 8 sem volt...hát egy nyugtató nem ártott neki...aztán Emil vett tőlem egy kis vért, átvittem a laborba, ha már úgyis ott vagyok, melózhatok egyet a saját véremmel...papírral vissza, elméletileg majdnem meggyógyultam...(a mandulaműtéten még tízezerszer fogunk összeveszni..), aztán paff. Nem adhatok vért. "Emma, fuck, gyere vissza, ha híztál 4 kilót." Najó...ilyen még sosem volt..."Ne szarakodjatok már!!! Túl fogom élni." Persze, nem, ott estem volna össze, mint egy rongybaba, legalábbis ez szokott lenni. Nem lehet...el kell érnem az 50 kilót!!!!!!!!!!! DEGÁZ!!
Emil persze kiakadt, és rámtámadt: "Hogy lehetsz ilyen hülye, azt hiszed, kell az most nekem, hogy az infúziót szúrkáljam a saját húgom karjába, csak mert anorexiás??? Emma, fuck, 24 vagy, orvos leszel, lehetne több eszed is. Jézus, mintha nem telne kajára. Ezért gürizem én itt, szerinted??? Ezt most hadd ne kelljen mégegyszer végigcsinálnunk..." Stb...stb...elszakadt a cérna, neki sem ártott volna egy nyugtató. De jogos, ha eltekintünk drága bátyám tapintatos stílusától: az ember ne mentsen életeket, ha a sajátját sem tudja...úgyhogy keményen haza lettem küldve. Házifeladat: ebéd. Akkor sem bírtam megenni a főtt kaját.

Még Sam előtt be kellett ugranom Petihez, mert hogy hűha, kaptam időpontot. :D A fogam már tipp-topp hiperszuper, nagyon meg lett gyógyítva. :) Felmérte a többi kárt, bölcsesség fogak repülnek. "És úgy Doktor úr, mégis mit gondol, mi repüljön előbb a 4 fog, vagy a 2 mandula??? És akkor megint nem fogok tudni enni, és akkor tuti, elfogyok..." Haza lettem küldve, házi feladat: kaja, kaja, kaja...

Sammel pedig belementünk szépen a lelki dolgokba. MIÉRT NEM LEHET MÁSRÓL IS BESZÉLNI, MINT A KAJÁRÓL??? Mintha erről szólna az élet...:S Mondta, hogy van egy betege, aki egy nap 2 pohár sört iszik, és megeszik egy csokit. A csoki tökjó, abban van kalória rendesen, mégha szart se ér vele a szervezet. Hát feltette a kérdést, mit eszek én?! Ennyit nem...kefír, zöldség sali, gyömölcs sali, joghurt, és gyümölcs és zöldség, jobb napokon sajt...ééééééééééés ezt mind nem egy nap...
De főzni imádok. Mindennap csinálok egy csomó kaját, ma almáspitét, diós rakott zsemlét és chilis sült csirkét. De ez jó, a főzés művészet, az evés meg emésztés...
Azta, de nehéz lesz újra enni. Haza lettem küldve megint és megint, és enni és enni.

Nem ment. Át is mentem Jase-hez, amint hazaért, ahol végre nem kellett enni!!! Még gondolni sem kellett rá!!!
 

Szinte semmit nem aludtam éjjel, annyira hamar ránk virradt. Van valami egész más a mostani napsugarakban. Valami, ami megnyugtat, valami, ami azt mondja, akkor sem lesz baj, ha tragédia történik, ha valaki meghal, ha én halok meg, azt mondja, nem kell már félnem semmitől. Évezredekre érzem magam az emberektől, és pikométer közelségben Jase-szel. Mintha a világon eddig sosem értett meg volna senki, mintha most hallja először valaki a hangom, mintha most beszélnék először...szavak nélkül is tudunk beszélni, érzi a gondolataimat. A hajnali napfény kirepít az ágyból, nem számít, hány karika van a szemem alatt, nem számít a gondolat, hogy végig kell rohannom egy újabb napon, mert...már nem túlélek, hanem élek.

Bárhol elkezdődhet az életed, akár pont most is, sosem tudhatod, csak később. Egy forrás tör ki bennem belül, ahányszor rágondolok. Minden egyes gondolattal újabb életet adó forrás...mintha minden rosszat felváltana a lényemben a fény, a könnyed nevetés, a félelemnélküliség. Mintha a nevetéstől repülni tudnék, mintha eddig soha nem éltem volna.

Örömmel fogom csinálni. Figyelj, nem másért. Nem. Elég volt a színházból. Erős lettem, épp elég erős ahhoz, hogy követeljem a levegőt a tüdőmbe, a fényt a szemembe, birtokolni akarom, és fogom a színeket, a hangokat. Kell ez nekem, soha többé nem tudnám eldobni. Soha. Így is lehet szép. Mert örömmel tudom csinálni. És nem számít, ki mit mondd, vagy tesz, soha, de soha többé nem érdekel. Az sem számít, hogy mi lesz a következő szó, vagy mondat, mert minden pont úgy fog történni. ahogy már meg van írva.

Örömmel. Tiszta, bő örömmel. Akit érdekel, örülni fog Velem, többen fognak lemaradni, mert már nem fontos, hogy megértessem magam. Nem kell már, hogy abból álljon az életem, hogy az élet helyett másoknak magyarázom az életem. Tenni kell, csinálni. Fogom Emily-t és körberöptetem a világon, ő a leges-legjobb barát, csak akkor lehetek boldog, ha ő is az, és ő akkor, ha én.

Mert kezd a kép világossá válni, igazak a tündérmesék...tele van az ország gonoszokkal, de nem mások, mint törpék. Sosem lehetnek nagyobbak nálunk, de...mi vagyunk az egyetlenek, akik megjavíthatják őket. MOSOLYOGJ! Mosolyogj, mert gyönyörű vagy! És mindig is az voltál...és neked is meg lehet, amim nekem van. Tudod, mit?! Neked adom, mert engem már boldoggá tett, nem kell, hogy elvedd, odaadom. Szeretettel adom. Most mosolyogj! Ha azt mondod, elveszed, törpe maradsz, és nélkülem sosem tudsz az igaz úton járni, add vissza, és okozzon az örömet, hogy neked szántam.

Ha azt mondod, nem vagyok művész, kinevetlek. Mondd, hogy lila vagyok, nevetek úgy is, mert épp olyan vicces. Nincs szükség szavakra, önmagunkban élünk. Ez sokkal többet mutat, mint az erőszakos önkifejezés, mert az hamar átcsap színházba.

De. Mindenek előtt meg kell vakulnod. El kell vesztened a látásod ahhoz, hogy láthass. Mert amit szubjektíven látsz, az ronda, az gusztustalan, azt eltaszítod. Láss Isten szemével, és minden szép lehet. Minden és mindenki. Mint egy tökéletes világ.

Rose nincs jobban. :( Vízhajtókat kapott, nem használt, most intravénásan kapja. Vidámnak néz ki, az én kis tündér nagyim, drága pirospozsgás mininénim, egyszerűen felragyogott a szoba a kék szemeitől, a hangjától, amikor Jase-szel megjelentünk virágokkal, meg a dugicsokijával. :D Rávetettem volna magam a kórlapjára, de szinte elrángatott onnan, hogy elég orvos nyüzsög körülötte. "Édes szívem, a kislányom legyél, és ülj le mellém."-követelte. (: Drága, édes Rose!!!!!!!!! Annyira imádom!! Kórházban van, beteg, és mégis ő vigasztalt engem...jó, ilyenkor esik le, hogy hogy lehetek ennyire negatív...Rose olyan, mint egy jó tündér. A körülmények nem számítanak, mindig körülleng a légkör, aminek kakaó és csokissüti illata van. Jase-re, mint fiára tekint, ő rengeteget segít neki, nagyon-nagyon imádja ő is!! Ő megnézhette a kórlapját, míg én elvontam a figyelmét. ;) De semmi jó...összenéztünk, és félelmet láttam a szemében. NEM. Nem akarok most ebbe belemenni. El is kaptam a fejem, mielőtt még kiolvashatnék valamit a pillantásából. Hallani sem akartam semmit, szerencsére később sem, Ő sem akart beszélni erről. Én semmi tragikusat most nem akarok, nem akarok. Jase tud hallgatni, olyan mélyen...de nem nézett volna úgy rám...nem hagyhatom egyedül ezzel, hallanom kell. Bármi is az, de érzem, hogy a felkészületlen hírek majd jól meghánytatnak. Megyek, beszélek vele...

Do you always trust your first initial feeling
Special knowledge holds truth bears believing
How the faces of love have changed turning
the pages
And I have changed oh, but you...you remain
ageless
I turned around
And the water was closing all around
Like a glove
Like the love that had finally, finally found me
Then I knew
In the crystalline knowledge of you
Drove me through the mountains
Through the crystal-like clear water fountain
Drove me like a magnet
To the sea
To the sea...

Lehet, hogy költözünk...
Em már nem szívesen dolgozik Chicagoban, mióta Lucy mással kavar...és úgy tűnik menthetetlen köztük a kapcsolat, a jegyesség, nagyon megbántotta a csaj a bátyámat.
Peti eddig is évekig ingázott D.c. és Chicago között, tanít az egyetemen, dolgozik az egyetemi klinikán, Chicagoban van a praxisa, és az állami kórházban is dolgozik. Most több órát kapott szeptembertől, és egy egész osztályt az egyetemi klinikán, nem tellne semmibe átvinni a praxist.
Én gyakorlatilag Washingtonban élek. Hiányozna a lakás, a város, de ha a bátyáim is ugyanabban a városban élnének/dolgoznának, az nekem minden áldozatot megérne!!!!

Túl szép minden ahhoz, hogy igaz legyen!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Három nap után végre-végre-végre újra a mi kis házunkban találtuk magunkat. Em aznap sosem tér magához...mindenkit megrohannak igen, ilyenkor az emlékek, nekik sokkal több van, mint nekem. Máskor nem is igazán szoktam látni őt gyászolni, vagy félni. De ilyenkor minden régi érzés visszatér. Beteges, hogy még nem adtuk el az egész birtokot??? Engem nem érdekel, az-e, nekem egy kis sziget, ami egészen el van izolálva Chicago-tól, a forgalmas élettől. Én ott szabtam fel az államat korcsolyázás közben, én ott határoztam el, hogy orvos leszek, én ott érzem, hogy a fák is lélegzenek, én csak ott nem félek.
OTTHON. Otthon az a hely, a drága kisház, a mező, a tó, az erdő. Minden egyes szeglete barátságosan ölel. Ott vannak a szüleim, a nagyszüleim, és Zsolti.
Zsolti...néha úgy érzem, belehalok, hogy nem él. Néha leírhatatlan a fájdalom, gyötörnek az emlékek. Kislányként utáltam őt, ő volt az, aki mindig megjelent, mikor a legszarabbul éreztem magam. Később megtanultam, hogy igazán szeret. Folyton rajta csüngtem, folyton mesélt, folyton imádott. Akár 5 éves voltam, akár 15...tudom, hogy minden más lenne, ha itt lenne.
De itt ITT van. Talán mert érzem a jelenlétét-ragaszkodom ehhez a helyhez. Talán a bátyáim is hazatalálnak ilyenkor, talán érzik, hogy egy család vagyunk, bármennyire szét is vagyunk szaggatva.
Emilre vigyázni kell ilyenkor. Ő nagyon érzékeny, de nagyon mélyen a felszín alatt. Csak miatta kérdőjelezem meg azt, hogy van-e értelme hazatérnünk a múltba. Ő viszont imádja az érzést, ahogy én érzek ilyenkor, ahogy Peti is. Pici világ, ismerős, változatlan otthon. A biztonság és szeretet szigete.

Nekem mindenem megvolt ott. Istenem, sokszor próbálom visszafogni magam Jase-szel kapcsolatban. Igyekszem bemagyarázni magamnak, hogy egy ennyire értékes ember nem akarhat engem. Igen, érdekes vagyok, mert sok mindent átéltem gyerekkoromban, igen, nem vagyok átlagos, mert pörög az agyam állandóan, éjjel is, igen, izgalmas vagyok, mert nem lépek kétszer ugyanabba a folyóba. De depressziós vagyok, sokszor iszonyat mélyen, kirobbanthatatlanul. Sokszor rettegek, hogy még többet vesztek, sokszor harcolok, sokszor magammal. Jase pedig olyan, mint egy csillagos nyári éjszakában a halk hullámok. Egy pillantás...és máris eluralkodik rajtam a nyugalom. Ugyanakkor ismerem őt. Annyira mély Ő, hogy már a gondolattól sírni tudnék. És tényleg, bár eggyé válhatnánk, hogy mindenben mellette legyek. Félek, hogy elvesztem, így vagy úgy. "Egy kincs vagy nekem, nem alacsonyítanálak soha le addig, hogy "barátnő", "feleség", "gyermekeim anyja". A kincsem vagy, és bármit is hoz a jövő, mellettem nem kell félned." Mégis túl nagy ajándék ő nekem. Egyszerűen halálosan rettegek a boldogságtól. Halálosan. A nagy szavak is elcsattantak már. :)

A 4. napon újra belázasodtam, és újra magam alatt voltam. Gyenge vagyok, és nem sikerül összeszednem magam. A fiúk betegek nélkül kiélhették rajtam az orvosi ösztönüket, szerintem életemben nem túrkáltak ennyit a torkomban. Kaptam az infókat bőven: erezetten piros, gennyes-hólyagos, ezzel még elbírt az antibiotikum. De azon a reggelen tele volt az egész torkom a manduláimmal és a belőlük kipréselődő gennyes váladékukkal, erősebb gyógyszerek kellettek. :( Em persze be is ijesztett rendesen: "Emma, nem lesz ez így jó...Emma, ez így nagyon nem lesz jó. Már megint nem eszel, már megint lázas vagy, nem működnek már a manduláid, tök feleslegesek, ki kell kapni őket." Haza is jöttünk korábban, kicsit jobb...

Rose kórházban van. Sokat imádkozom érte, áthoztam a kutyusát, ha ránézek, elfog a zokogás. Féltem őt iszonyúan, ő nekem olyan, mint egy fantasztikus barátnő, mint egy szuper nagyi. Rossz előérzeteim vannak, félek. Mintha csak arra várt volna, hogy köztem és Jase között kialakuljon az, amire ezekszerint titkon mindenki várt, számított.

Még nem értük el Maryland-et, de az óceánt már igen, mikor pihit tartottunk, és találkoztunk a többiekkel. Én persze helyből elhúztam a partra, míg a fiúk tököltek a kocsival, meg várták a többieket. A ferrarival mentünk, Peti nagyon odavolt, hogy majd ő fog vezetni. :) De az autó Emilé, és meg mertem volna esküdni rá, hogy senkinek sem engedi majd vezetni. Előbb adná az én kezembe a kormányt, mint Petiébe. Peti vezetett, amikor nekünk jött egy kamion...nem Peti volt a hibás, sőt, azzal, hogy lehajtott az útról, megmentette az életünket. Én voltam a hülye, hogy nem kapcsoltam be az övet, és kirepültem a szélvédőn...Petit megműtötték, kivették a lépét, és néhány hónap alatt én is rendbe jöttem, eltekintve a mai napig tartó migrénes időszakokat. Megesik...rengetegszer megesik...de így Peti nem vezetheti a ferrarit. Szegény!!! :D Viszont...Jase vezetett!!! :) Ez azért mindent elmond a kapcsolatukról...ő az EGYETLEN eddig, akit Em nemhogy elviselt, nagyon jóban vannak. Mikor kezeimet összetördelve, az ajkamat szétharapva elmeséltem neki, hogy én és Jase...mosolygott: "Végre...nem tudom, minek vártatok ennyit...azt hittem első látásra beleszeretsz...és végre valaki, aki még nálad is okosabb!!" :P És az, hogy Jase szerint tök jó fej Emil?!?!?! Oké, ilyet senki sem szokott rá mondani. (: Peti meg duzzogott. Főleg miután egész úton hallgathattam a gótikus rockomat. Hehehehe..:P

Tommy, Gee, Monica és Sophie-t vártuk, ők gyerekkori barátok, mármint a bátyáim gyerekkori barátai, Michelle-t, ő Zsolti bartnője volt, vagy valami olyasmi...és eredetileg úgy volt, hogy Meredith is jön, Peti barátnője, de hol együtt vannak, hol nem...Peti 32 éves, és képtelen felnőni...

Ahol megálltunk, nagyon kevesen voltak!! Fiatal angyal anya, kicsi tündér kislányával. Apa három kissrácával, kutyusok, néhány idős házaspár, mind gyorsan elsétáltak. Egy sziklára hasaltam, és végre elszívhattam egy cigit, kicsit jobban voltam...

Tommy és Gee fogták Petit, és elrángatták csajozni. De a parton nem túl sok csaj volt. :D
Gee mondta, hogy már rég kiszúrtak maguknak egyet, aki "messziről csillogott, mint a Vénusz"..."Látod azt a csajt???"-mutogattak a hullámok felé.
"Hol? Nem."- Peti kémlelt.
"Vak vagy??? Az a szőke istennő."
"Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa, hogy az a szőke "istennő"!!! Aha...már látom...én ismerem azt az "istennőt"."
"Csak nem egy páciensed???"-kérdezte Tommy.
"Jah, de, igen. Mindent tudok róla."- vigyorgott a bátyám.
"WOW, de jó lehet a fogorvosának lenni!!!"
"Nem, nem jó, utál mindenért, bármit kell csinálnom."-röhög.
"És az hogy van, hogy van nála egy Poe kötet, atomfizika könyv, cigi, és közben még rajzol is???"-közelebb jöttek, de még mindig nem vettem észre őket.
"Úgy...hogy a csajnak nagyobb az IQ-ja, mint nektek kettőtöknek együtt összesen..."- kerek szemek. Ekkor vettem észre őket. :)
"Hosszú az élettörténete...először táncosnak készült, mikor a legjobb lett, megunta. Aztán úszni kezdett, ezt is a csúcson hagyta abba. Hivatásos röplabdás, és a művészeti fősulira jár, ott irodalom, fotó, szobrász, opera és rajz szakos. Mondanom sem kell, hogy mindenből a legjobb. És előbb megszereli a kocsit, mint bármelyikünk."
"Wow, ezt mind hogy lehet egyszerre csinálni???"- Peti térdre esik a röhögéstől, én is vigyorgok, majd megszólal: "Ezt? Hobbiként...nem csak a betegem, a hallgatóm is...jövőre doktornéni lesz. Ugye?! Én sem ismerek nagyobb zsenit." Leesett az álluk. :D
Aztán odasétáltam hozzájuk:"Peti nem csak a fogorvosom, a tanárom, hanem a bátyám is." :)))))))))))))) 
"Szóval köhömm, volt honnan örökölni ezt a sok észt."- mondta Peti, miközben büszkén kihúzta magát. :D
"Jah, Petim, meg ezt a rengeteg szeplőt!!!!!!!!!!!!" :))

Az esőcseppek mint gyöngyszemek függtek az ablakon. Mosolyogtak, az eső nyugodt volt. Halk, lassú, óvatos, mintha mellékszerepet játszana. Mintha arra várna, hogy én figyeljek fel rá.
 

MÉG SOSEM KAPTAM SEMMIT.
Amim van, azért keményen megküzdöttem. A "kemény" jelző nem fejezi ki a mögötte lévő tartalmat. Amim elveszhetett, az el is veszett, utánuk maradó élettel saját magamnak kellett mindig elszámolnom.
Amiben jó vagyok: visszafojtani a sírást, rettegést nyugodtsággal leplezni...profin űzöm. És még ami kellett az élethez: a boldogság. Azt is a föld alól kellett előrángatnom. Optimizmus, örülni a reggeli napfénynek, örülni bárminek, aminek csak lehet...táncoljunk mindennap ünnepelni az életet. Én így nőttem fel. Amim adódott, elveszett. Annak kellett örülnöm, amim volt.

Most nem érzek fáradt letargiát. Nincs az a közöny bennem, amit a harcok után szoktam érezni...amikor teljesen kizsigerel az egész, és elérem, amit kitűztem célul, de nagy árakkal. Mindig adnom kellett cserébe.

Őt nekem adták. Csak úgy kaptam, és nem kell viszonoznom. Ő a Boldogság, amiért nem kellett megküzdenem, nem kellett kilogikáznom, nem adódott, Őt kaptam.

Néhány gyöngyszem lepereg, megnyugszanak a nyugalmamban.
Hercegnőnek érzem magam, kiváltságosnak, amiért boldog vagyok. Réges rég elfelejtettem, milyen érzés ez!!! Hogy lehet enélkül élni???

Érzem magamon az eső hűvös lehulló cseppjeit. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban a bőrömet érzem. Lehet, hogy tölgyfának érzem magam, amit nem véd fedél. Egy törölközőt terít rám, mégis csak én vagyok esővizes. Hozzámbújik, mintha mindig is így éltünk volna. Eltűri a hajamat az arcomból, hogy még közelebb jöhessen. Érzem, hogy lángolok, a testem küzd a mandulagyulladással, úgy érzem, hogy el tudnék olvadni azonnal. "Ugye ez nem csak álom?" Kérdezem tőle, nevet, megpuszil: "Akkor nem hagyom, hogy felébredj."
Berak az ágyba, és lefekszik mellém, azt hiszem, hajnalig tudnánk bámulni egymást..."Pihenned kell, szeretném, hogy meggyógyulj." Végül így búcsúzik, és az egy szint, ami köztünk van végtelen távolnak tűnik...
Meg kell gyógyulnom, vagy ha soha többé nem lesz egészséges szájpad mandulám, az sem érdekel. Holnap elutazunk. :)
A nap végetérhet, a mese folytatódik, örök utazás az életünk, és minden nap egymásban ébredünk fel.

Annyi köszönetet mondtam már Istennek, mindig segít nekem, de ekkora ajándékot még soha nem kaptam Tőle. Az életem egy álom lesz Jase-szel, én mindent meg tudok adni neki, és Istennek is, és az ő arcképe alatt bárkinek. Csak arra kérem őt, hogy ezt az érzést, hogy az élet egy csoda, hogy ezt többé ne vegye el tőlem. Elveheti az életemet is...de ez az érzés hadd maradjon...

Végül elállt az eső, és a legszebb sms-t kaptam még Tőle, elalvás előtt.

Én szeretek élni. Mindig is szerettem. Tudom, hogy mennyire veszélyes odakint, de nem szabad félni, mert amit akkor kapunk, ha végre hagyjuk távozni a démonokat, az az, amiért jó élni. Nem a kórház, nem a hivatástudat, nem a sikerek, nem a diploma, nem a tárgyak, nem a pihenés...amit kapunk, a földöntúli energia, a szerelem, a szeretet, a hit, a remény. Vállald, és felemelkedsz a repüléshez...

Akkor érné meg, akkor lenne muszáj, ha igaz lenne.
Nem hiszem, hogy lelkileg vagyok annyira beszámítható, hogy ezt meg tudjam ítélni.
Még nagyon nem.
És ennek ellenére alakultak a dolgok egész évben, amióta csak ismerem, tudom, hogy minden út ide vezetett. Ha el tudnám felejteni a zavaró tényezőket, én lennék a legboldogabb ember, nő a világon. Sosem hittem, hogy érdekelhetem őt úgy, mint nő...egyébként is a szívem L-é volt...most a gyászé a szívem, L elvitte magával. Nála van, és másra sem tudok gondolni, mint hogy megcsaltam őt, megcsalom őt az érzelmeimmel ebben a pillanatban is. Annyira szerettem volna L-vel élni...örökké..én nem tudtam akkor Jase-re másképp nézni, csak úgy, mint a legjobb barátomra, és az akkor tiszta barátság volt. Robyn és L ...szóval ami történt velük (Sam: mondd ki, írd le, mert ez a valóság, ami megtörtént)...a haláluk után is igaz volt ez a barátság. D.c és Chicago között valahányadik kilométernél ez több lett. Aztán itthon egyre több lett. És mégcsak nem is átkozom a sorsot, hogy sok a fiú barátom és mindig beléjük zúgok...még ez sem jut eszembe. L gyűrűje viszont az ujjamon, a szívem nála. Mi a szerelem? L-vel együtt töltött napok és éjszakák...ez jut eszembe róla. Ugyanakkor kegyetlenség, amit tettem, ami történt. Túl hamar jött, túl hirtelen, de amit érzek: Jase a helyébe lépett.
Pfff...L iránt amit érzek, az halálos lelkiismeretfurdalás...hogy fogok tudni szembenézni magammal? Most újra szerelmes vagyok. Új szívem van. A régit a régi Szerelmem a túlvilágra vitte, és örökre nála marad.
Ezért azt sem tudom, ki vagyok...nem elég, hogy a valóság is merő kavar, még ott a túlvilág is...
Már nem tudom a szavak jelentését, hogy mi minek a következménye.

Tegnap választ adtam Jase-nek. De inkább ő nekem. A kőkorláton ültem, nagyon magas kőkorlát a kórház előtt. Késő éjjel volt, a takarékvilágítás adott fényt valamennyire. Azt éreztem, amit éreznem kellett. Örültem, hogy megtehettem. Egy lány voltam, aki a kőkorláton ült. Csak csupán ennyi. Az állam a térdeimen. Már régóta senki nem jött ki a kapun, aztán egyszer csak ő. Ő pedig a kórház leghelyesebb, legszexisebb pasija volt, csak csupán ennyi. Pánikroham, hol a cigim, leesett, aztán nem tudtam már levenni Róla a szemem. A légzésnek annyi, hallottam, ahogy a szívem egyre lassabban dobog, Ő sem mosolygott. Mintha mellette még oxigén sem kéne...Ő kell. Ő kellett. A megfejtendő arcvonásai, amik mintha ismeretlenek lennének...fogott, és leszedett onnan. Minden érintése felforgatta a vérkeringésem. Mintha varázsló lenne. 

Azt éreztem, amit éreznem kellett. Lehetek én az Övé. Tart, amíg tart. Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek. 

Százezer kérdés kavarog bennem, és utálom a kérdéseket. Vagy soha nem kapok rá választ, vagy soha nem lehetek abban biztos, hogy jó-e a válasz, teljesen felesleges. Úgyis minden nyilvánvaló, csak látni is tudni kéne, és félre kéne söpörni az útból egy csomó mindent, ami akadályoz.

Akkor kérdések nélkül tudnám a válaszokat.

Segíteni senki nem tud, problémák százezrei nyomják a környezetemben élők vállait, az én problémáim nevetségesek a többiekéhez képest. Lellkiismeretfurdalásom van, hogy bajom van.

Lefagytam. Sok okból sem tudok mit lépni, egyáltalán lépni. Pedig tisztában vagyok azzal is, hogy az életben nem a konkrét döntések számítanak, ezer út visz ugyanoda, az számít, hogy hogy éljük meg. Mégsem állok készen, tök jó volt eddig Sam-mel, hogy kielemezgettük a helyzeteket, elméletben már mindent tudtam. És most élesben mégis gyengének bizonyulok. Mégis más, mégis idegen, mégis felkavaró.

Egyre rosszabb, minden semmivel töltött percem után meghatszorozódnak a kérdések és az érzelmeim. Hiányzik Zsolti, ő egy mondattal helyre tenne bennem mindent.

Nekem kell. Ma este, amikor a Hold fényesen fog világítani, és az éjjeli lepkék is táncra kelnek, ott leszek, és tudni fogom, hogy mit kell tennem. Ebben bízhatok. Ott tudni fogom, és az helyes lesz. Az az út lesz a helyes. Az leszek, aki valójában vagyok.

Nem szerethet engem. Én problémás vagyok. Egyáltalán semmi jó nincs bennem. Negatív vagyok, mellettem nem lehet nevetni, én nem bízok meg senkiben, én nem tudom őt közel engedni, én nem akarom, nem akarok soha többet elveszteni senkit.

Nem én kellek neki. Ő egy pasi a magazinok címlapjáról. Én egy anorexiás szöszi, melegségre lenne szüksége. Melegségre, stabilitásra, biztonságra. Én egy hurrikán vagyok, hol magamba zárlak, s elviszlek bárhova, hol feldöntöm a házad, rádzuhan a tető.

Nem lehet igaz, hogy ez történik. Engem nem is érdekelnek a párkapcsolatok. Gyógyítani akarok, minél többet tanulni, lediplomázni. Emma, ébredj fel, itt a való világ!!! Én nem ebben élek, olajfestményes nádsuhogásban-inkább.

Nem ragadhatja csak így meg a derekam, nem húzhat ilyen szorosan magához, nem láthatom ilyen közelről a sötét szemeit, nem érhet az ajka az ajkamhoz, nem kívánhat engem, és én nem kívánhatom őt. Nincs joga, nem gondolkozik.

Nem vállalhatja a kockázatot, én sem merem. És ha én halok meg? Ha ő veszít? Belehalnék-amit már nem tudnék. Nem vállalhatom a kockázatot. Rettegek. Ide nekem egy szívműtét, Jase-től rettegek. Nagyon félek. A kés ott forog...

Nem hallgathat a szívére, a szemével kellene látnia. Én nem vagyok az a lány, akivel csak úgy lehet járni, randizni. Nekem ez az egész nem kell. Nem vonzhat úgy, mint egy mágnest, nem szólhat hozzám, mert megborzongok a mély hangjától. Nem nyugtathat meg, és én nem hagyhatom, hogy ezt tegye. Nem teheti, nincs joga.

Nem, nem, nem és nem!!! Nem kell egy újabb fejezet.
Bármennyi nem...csillagnyi nem...a tökély az ember életébe úgy kúszik bele, hogy észrevehetetlen karjai átölelik álmában, és édes mesét suttog, és a végén már fogalmunk sincs, hogy kik vagyunk igazán, és milyen az életünk igazából.

Szívdobbanás...mélyen a torokban. Rendszertelen légvétel, remegő zihálás, cigitcigitcigit, mélyen le, nagyon-nagyon mélyen le, olyan mélyen, ahol már nincs fény. Nincs fény, nincs meleg, csak csend áldás, és nyugalom.

A semmi, a semmi belül bennem, körülöttem, és semmivé válik mindaz, aki a szemembe mer nézni. Igen, már tudom, sírni fogok.

Facsarja az orrom, és könnyes lesz a szemem. Mit számít. Fel sem tűnik.
Nehezen lélegzem, ez meg a pánikroham. Cigicigicigi, az egyetlen, ami jól esik. Legalább nem hiperventillálok, okos ember zacskót használ, buta ember meghal laphámrákban.

Nem tudom szavakkal kifejezni, képekben vér jut eszembe. Seb, hatalmas seb, talán még a testem is ketté szakad, és még sem múlok el. Szenvedve élek. A szívem minden egyes dobbanással meghasad.

Néha nem kell ez az egész. Néha eggyé válok az éjszakával, a világ összes fájdalmával, s gyűlöletével. Néha gyilkolni tudnék, és elevenen felgyújtanám magam azért, hogy minden jó legyen. De nem jó, elég a tettetésből. Nem áll jól a mosoly.

Legyél önmagad, nincs más választásod. Én írok, ha igazán szomorút és megdöbbentőt akarok írni. Én nem engedek magamhoz senkit közel. Én mindenkit szeretek, de senki sem jöhet közel. Én mindig ott fogok ülni a sötét éjszakában, egyedül, mert ezt választom, mert nincs más választásom. Legyek önmagam? Kezdek függő lenni, kezdek félni, kezdem elveszteni a szárnyaimat. Egy zombivá alakulok, Anyu vonásai eltorzulnak az arcomon.

Becsapva érzem magam. És a gondolatnélküliség hevében szeretkezem Vele. Vele, akiben a fájdalom legalább ugyanakkora. Nem engedjük el egymást. Hol sírok, hol élvezek, csónak faanyaga nyikorog, a fák susognak. Szerelmes vagyok, de valami elmebeteg módon. A vállába harapok, ő végigszántja a derekam. Ez nem én vagyok, ez nem Ő. Mi vagyunk, egymásban.

Bár be tudnánk gyógyítani egymás sebeit.

Félek, hogy felperzselem Őt is, és meggyullad a testünk, kitépném a szívét, és egy véres csókkal meg nem történté tenném rajt a sebeket, a múltat. Bár ne szeretném ennyire. Bár ne fájna minden ennyire. Bár sose ért volna véget.

Nem akarok beszélni, megszólalni, bár más se venne észre. Bár megtisztulna a világ. Imádkozom és zokogom érte.

Ez a pszichiáter pasi mégiscsak érti a dolgát...lassan a legjobb barátommá léptetem elő (nem-nem!!! Sok drágaság áll előtte, és fog is!!!). De nagyon jó fej!!! Olyan, mint az első benyomáskor...kezdem kiismerni. Ő nem szarakodik. Nem óvatoskodik, ha valamit észrevesz. Ha ingoványos talajra érkezünk, belenyom a lápba, és megmutatja, hogy nem tudok elsüllyedni. Egy vérbeli profi!!! Emberként is imádni való, most már értem a módszereit, kezdek elég erős lenni hozzá...illetve kénytelen vagyok, ha nem akarok kiborulni minden alkalomkor. Olyankor tök más, de már tudom, hogy ez nem ő, ez csak a válasz a beteges reakcióimra. Vááá, és annyira klasszul csinálja, elmentünk egy művészeti kiállításra, a feladat az volt, hogy mit látok a festményekből. Százezer oldalról közelít meg, ez nekem is sokkal érdekesebb, mint mindig a rendelőjében ülni vele szemben, és ő meg csak tudja. :) Ami a legklasszabb benne, hogy nagyon rugalmas. Van, hogy róla is beszélgetünk, nem csak rólam, szóval nem ilyen "mesélj magadról" egyirányú dolog, ő is beavat legalább annyira, és ezzel együtt nem azt fitogtatja, hogy ő milyen normális, hanem hogy neki is vannak problémái. Őszinte beszélgetések ezek.

Sürgősen el kéne kezdenem enni!!! Pénteken rosszul lettem Petinél, de még szerencse, hogy nem a kórházban, tuti belémvágták volna az infúziót. Peti kakaót, meg szörpöt...mindenképp jobb volt!!!!!! :)) Meg ő nem jön helyből egy egész estés hegyibeszéddel, mint ahogy a másik bátyám tenné. "Jobb? Nagyszerű." A tüneteket ismerem, ezért aztán nem ájultam el. Fura tudni, hogy mi zajlik épp a testemben, hogy miből mi lesz, kómába is eshettem volna, ha túl alacsony a vércukrom...már pedig tuti 0 és 1 között lavírozott valahol...ilyen rossz a vékony emberek élete??? Vagy csak az én szervezetem nem szokott még hozzá...jó, nem is fogok, ideje normálisan enni. 47-nél tuti kevesebb vagyok...meg sem merem mérni. Ma reggel is ugyanez volt, csak még alacsonyabb volt, ettem gyors egy csomó gyümölcsöt, az nagyon jó, ha hamar kell cukor. Nincs mese, ennem kell. Mégha nem is kívánom, mégha várok is valamire, amitől újra lesz kedvem. Nem számít, hogy minden falat szenvedés, muszáj híznom. Muszáj újra megszeretnem a kaját, nem csak az illatát.

Emillel sokat beszélgetünk mostanában...ami kész csoda. És az is, hogy ezek nem vitákból állnak. Annyira sok ideig voltak együtt Lucy-val, annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a lány az egyetlen, aki el tudja viselni vőlegényeként őt, aki majd talán leéli mellette az életét...nem voltak boldogok. Miért, ki az?! A következő barátnője az igazi lesz...érzem!!! Jön majd egy lány, egymásra néznek majd, és puff, lepörög a szemük előttük a közös élet. Mennek majd randizni persze, de feleslegesek lesznek a szavak, nem kell, hogy megismerjék egymást, egy hónap múlva esküvő lesz. Kell már Emnek ez a szenvedélyes titokzatos szerelem!!! Mert ez a tökéletes!!!! A sok blabla, hogy mi a szabály a 3. randi után, meg hogy "először ismerjük meg egymást". Ha két egymástól ősidők óta elszakadt lélek találkozik újra, megismerik egymást. :) Emil életében ez fog történni, ennek kell történnie!!! Akár depressziós, akár nem. Whatever. Sokat vagyunk együtt, és nagyon jól kijövünk egymással, ez csodálatos!!! Ennek nagyon örülök.

Jó. Az embernek rá kell jönnie, hogy mi a hiba az életében. Mik a problémák, és meg kell oldani azokat!!! Tényleg meg kell, muszáj, bármilyen rossz is, megéri!!!!!! Tudom, hogy az elején még nem látni ezt, de akkor is, százszorosan megéri!!!!!!!!!! Mindenre képesek vagyunk, ezt jó lenne már végre igazán elhinni. És a félelem...ha félsz valamitől, akkor épp ideje kipróbálnod. :)) Legyünk szabadok!!!!!! Egy életünk van, semmi sem ér annyit, hogy ne úgy éljünk, ahogy szeretnénk!!! Minden napom egy valóra vált álom a kórházban...még messze vagyok az igazi valóraváltástól, de amit meg lehet tenni érte, azt ma kell...most kell...

Imagine there's no Heaven
It's easy if you try
No hell below us
Above us only sky
Imagine all the people
Living for today

Imagine there's no countries
It isn't hard to do
Nothing to kill or die for
And no religion too
Imagine all the people
Living life in peace

Imagine no possessions
I wonder if you can
No need for greed or hunger
A brotherhood of man
Imagine all the people
Sharing all the world

You may say that I'm a dreamer
But I'm not the only one
I hope someday you'll join us
And the world will live as one

Érdekes dolog két helyen élni. Amióta hazaköltöztem, pakolok és takarítok. Sehogy sem jó. Sehol sem jó. D.c-ben hiányzik a szobám, a lakás, az otthon, az emlékek, itthon lenni néha ez már túl sok. A szobám évek óta változatlan, emiatt is, és a bátyáim miatt is muszáj itthon újra valahol gyereknek lennem.
Az még csak hagyján, hogy a lakás évezredek óta így néz ki, a hangulata azért változott a hónapokkal is, amikor hazajöttem, de pakolni és takarítani...akkor mindig egy csomó emlékre bukkanok a szekrények alján.
Maggie, a takarítónőnk szeret segíteni, azt szokta mondani, hogy több sztorit tudok mesélni, mint a nagymamája. :D Hát még ha a falak beszélni tudnának...megtaláltam a rózsaszín szív alakú párnám, Zsoltitól kaptam még, kb. 15-20 éve...és még mindig képes vagyok gátlástalanul sírni a párnán, Érte, rég nem jutott eszembe. Akkor kaptam Tőle, mikor egy nyáron táborba kellett mennem, csak egy hétre...mégis évezredeknek tűnt az a hét nap. Ugyanolyan érzés volt akkor is...azt hittem, soha többé nem látom. Talán most is csak egy téveszme...talán még találkozhatunk egyszer. Talán rá kellene jönnöm, hogy mindenhol ott van körülöttem. Az égig érő tölgyfákban, az ablakom alatt, a nyári viharban, az éjjeli szélben, a csendben...a gyertya lángjában, talán tényleg mindenhol. Talán ő az erő bennem...néha nehezen viselem a gyászt is, mintha soha nem tudna begyógyulni ez a seb. Egész életünkben sebeket kell hordoznunk...
Van egy szobánk, ahol rengeteg cucc van, ami még a szüleimé volt. Anyu festményei, festmények, melyeket akkor festett, mikor még benne éltem, amik Emilnek és Petinek igazi emlékek. Rohangáltak a mezőn Anyu körül, úsztak a tóban, fát másztak, míg Ő és én napokat álltunk a festőállvány előtt. Zsolti megrémült. Akkoriban nyomasztó hangulatú képeket festett, akkoriban eltávolodtak egymástól. Zsolti sosem kapott választ arra, hogy terhesen miért kezdett a halálról festeni, hirtelen...mint ahogy én sem kaptam soha választ arra, hogy Zsolti halála előtt miért kezdtem érte rettenetesen aggódni, miért véstem kristálytisztán az agyamba a mindennapok pillanatait. A tekintetét, amikor még összenéztünk a kórházban, ahogy állt az asztal mellett, kezében toll, a pulton száz papír, nem mosolygott vissza, csak állt ott...mintha már akkor hiányoztam volna neki. Mielőtt még a kórházba került, a suliban...mikor méterekről távolabb olvastam le a szájáról a suttogást: "Ne haragudj, Hugi..." A sötét szemei, melyek szinte áttetszettek, s én vártam a következő találkozást dühödten, önzően, hogy a fejéhez vághassam, hogy cserben hagyott, nem tartotta be, amit ígért...Bár visszatekerhetném az életem, mint egy kazettát..Hogy történhetett meg ez az egész? Ha akkor Emil nem marad ott velem a kedvemért, talán Zsolti most is élne..vagy talán Em sem...de az utolsó pillanatban azt láttam a szemeiben, hogy örökre velem marad, énbennem. Talán azután öleltük meg egymást Emillel életünkben először...
Folyton folyvást felszakadnak a sebeim, nem számít, milyen régiek már...

Vannak napok, amikor bárkit bármiért meg tudnék védeni, és vannak napok, amikor- látva a bajt- nem érzek elég erőt magamban másokkal foglalkozni. Mondjuk nem szent meggyőződésem, hogy nekem kéne megváltani a világot, és az sem az én feladatom, hogy más életét én változtassam meg, még ha van is olyan helyzet, ahol ezt várják tőlem. Ilyenkor nem tudom, hova fogy el az energiám, aminek nem kellene elfogynia. De elfogy. Ilyenkor talán nem is nagy baj, ha csak ott vagyok, és annyit segítek, amennyit bírok.
Utálok ilyenbe belegondolni, meg felesleges is, de ha én lennék bajban, ki mentene meg? Sosem várhatnám viszont a segítséget, amit én kapok. Kb. én kapok fentről nagyobb erőt, hogy még többet segítsek. Lehet, hogy léteznek a szerepek? Lehet, hogy Isten mindenkinek más szerepet szánt? Mint egy háborúban...jó, persze, a társadalomban ez van, ez működik és ezért működik. Ott vannak az orvosok, akik annak is érzik magukat, soha nem keresnének pénzt szobafestéssel, vagy újságírással, mert orvosok. Ők maguk azok. Mekkora az esélye annak, hogy egy színésznő ápolónő lesz, vagy egy postásból ügyvéd?! Miért van az, hogy millióan úgy érzik, hogy egy ember az, ami a szakmája? Az emberek nem ennyire egysíkúak!!! Egyszerűen a legtöbbünk bármilyen munkát meg tudna tanulni, meg tudna csinálni, most az, hogy mégsem teszik, ez is a társadalom agymosása miatt van. Szerintem néhány évente munkahelyet kellene váltani, mégha nem is teljesen mást csinálni. Talán nem alakulna át a legtöbb ember zombivá, meg idegbeteg vénemberré, ha 100 évig egy helyen, ugyanazt a munkát csinálná nap mint nap. Nem is beszélve azon százezrekről, akik undorral mennek dolgozni minden nap.
Vannak napok, amikor abszolút nem akarok az egészben részt venni. Egyre kevésbé szeretnék megyei kórházban dolgozni, ellennék egy sivatagi kis kórházban, ahol szorosabbak lehetnének a kapcsolatok. A fővárosi élet sem a kedvencem. Az egyetem mondjuk elég jó, meg a kollégium is, meg a városrész, ahol élek, a klinika is, ahol gyakorlatozunk, nem rossz, nem rossz...de nem illek oda. Mondjuk ki illik oda? Ha csak az dolgozna ott, aki odaillik, akkor elszabadulna a pokol...
Az egész életem az áldoathozásról szólt. Fontos volt, hogy másoknak jó legyen, szinte csak ez érdekelt, és sosem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel, ha bárkit megbántok, vagy cserben hagyok. Mert én ezt tanultam itthon, a bátyáim is ezt tanulták, ők is azt tanították, tanítják nekem. És akkor annyira idegen tud lenni a világ, az emberek, annyira nem tartozunk a többséghez, sokszor nem találom a helyem, viszont az igaz, hogy a barátaim, az igaz barátaim tényleg kis igazgyöngyök. :) Néha mintha távcsővel szemlélném a világot, mert sokszor tényleg nem tudok mit kezdeni mások életstílusával.
Az, hogy működjön valamennyire a társadalom, az kell, hogy az érdekek összeütközzenek. Minél több stílusú, érdekű ember áll az élen, annál nagyobb a valószínűsége, hogy jobb döntések születnek. Hm. Emil igazolja ezt, ő úgy lett osztályvezető főorvos, hogy megőrizte mindazt, amit otthonról kapott, ahogy Peti is, szájsebész szakorvos a kórházban, és van egy saját praxisa. Mindketten évtizedeket tanultak és dolgoztak. Most, hogy látom, milyen nehéz ez, mégis néha lelkiekben sokkal nehezebbnek tűnik...ha jó vagy...fúh, nehéz, kivagyok emiatt. :( Emiatt is.
Kissé összezavarodott, lelkis, depresszívebb, mélyebb korszakomat élem mostanában. De talán majd helyrejönnek a dolgok valamelyest.

Eszmék...eszmék arra, hogy milyen legyen egy barátság, eszmék arra, hogy ki mit ad bele, ki mit várhat el joggal, mintha mindannyian ugyanolyanok lennénk, mintha a barátság is érdekből állna, számokból...eszmék a kapcsolatokra, ki mennyit tesz meg a másikért, sértődések...eszmék arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Helyes dolog gyűlölni valakit, ha nem jó, helyes dolog gyilkolni a vallás nevében?!?! Eszmék. Erre jók az eszmék...bárcsak többen lennének képesek a szeretetre. Arra a szeretetre, ami mindig türelmes és kedves, ami sosem féltékeny. Ami nem dicsekvő, nem öntelt. Sosem durva, sosem önző.
Senkit nem bánt meg és sosem haragtartó. Arra a szeretetre, ami nem neveti ki mások bűneit, hanem mindig megbocsát, bízik, remél, és kitart bármi is jöjjön. Bárcsak...a világ is jobb lenne, és nem kellene ennyi embernek igazságtalanul meghalni. Na de hol élek én??? Egy rohadt rózsaszín naív habcsókvilágban- tisztában vagyok vele, pedig sok szart megtapasztaltam már, de még mindig hiszek.
Ez én vagyok. Csak bárcsak több szépséget láthatnék magam körül, a világban!! Bár ne kellene bezárkóznom ehhez. Fogok így tudni élni?! Itt?! És máshol nem is lenne nagyobb szükség erre.

Sam-et, a pszichiátert, pont eddig szerettem. Pont a legelső alkalomig. Utána olyan szinten kikészített, mint a régi doki sosem...eltűnt a szemeiből a szimpatikus melegség, a megértés, a barátságosság, már az első pillanat olyannak tűnt tőle, mint egy elemis tanárom pillantása, akitől halálosan rettegtem. Teljesen belegyalogolt a lelkembe, ezután teljes egészében át is gyalogolt rajtam. Vannak sebeim, melyekre vigyázni kellett volna, mert könnyen felszakadtak, és vérezni kezdtek. Olyan szinten lealázott, hogy teljesen lefagytam. De sírtam, legalább újra sírtam...iszonyat régóta nem tudtam sírni, ott állt egy baromi nagy gát, ami egyre csak nőtt...mégsem ment. Hát Sam-nél nem volt ezzel gond, totál elhasználtam egy doboz zsepit. Végül az egész annyira lefárasztott, hogy éjjel hosszú idő után könnyen el tudtam aludni. Hát ennyi előnye volt...annyi nem, hogy a másnapot is végigsírtam. Talán Sam pont ezt akarta elérni...nem értek sokat a pszichiátriához, még bőven hátravan, de azt tudom, hogy sokkal rosszabbul vagyok azóta, mióta Sam-hez járok...
Emillel ezt nem mertem megbeszélni...a múltkori doki miatt is folyton veszekedtünk..végülis ő orvos..bíznom kéne benne, mármint Sam-ben. És Emilben, hogy jó dokihoz küld...
Emilnek épp elég problémája van nélkülem is...nagyon szenved Lucy nélkül. :( Persze, nem illenek össze, sosem illettek össze. Lucy egy tündéri csaj!!! Laza, életvidám, optimista, érzékeny, nyílt, barátságos, olyan, mint minden normális, boldog ember. A bátyám teljesen az ellentettje. Kiborul a kötöttségektől, a közelségtől, nagyon zárkózott, rendmániás és nem kicsit merev. Sosem értettem, mit keresnek egymás mellett, emellett pedig imádtam mindig Lucy-t. És most találkozott valakivel...valakivel, akivel jobban összeillik, és tudom, hogy az a pasi sosem érhet Em közelébe, sosem szeretheti Lucy-t senki annyira, mint ahogy Em. Lucy kísértésbe esett...miközben az eljegyzési gyűrű az ujján volt...mintha a szívemet tépték volna ki, meg tudnám ölni a csajt.
Féltem a bátyámat, mert annyira zárkózott, annyira erős akar lenni, és tudom, hogy borzalmasan az!!! De tudom, látom, érzem, hogy mit él át, és ebbe bele pusztulok. Bár segíthetnék, bár ne történne folyton rossz a jó emberekkel!!! Jó Vele együtt dolgozni...legalább így mellette lehetek..
De a dolgok javulnak. Emil többet beszél, én többet sírok...

Jason az, aki érzi, hogy mikor kezdek megtellni, akkor felkap, és elrepít egész messze...a Hold alá..mellette egy légvétellel megtisztulok. Bár mindenki ilyen jó lenne, mint ő, mint a bátyáim.

Sam azt mondta, hogy meg kellene ismernem a sötét oldalam, és végre ki kellene állnom magamért. Én is képes vagyok tiszta szívből gyűlölni, tudom, hogy képes vagyok rá, csak nem látom túl sok értelmét...az élet túl rövid a rossz érzésekhez...don't ya think, ha dr. Sam?!
 

Egész úgy tűnik, hogy ez a vizsgaidőszak utáni nagy nyári szünet valahogy még nehezebb, mint maga a vizsgaidőszak...tudom, hogy megint túl sokat vállaltam magamra, de ha nem úgy nőttem volna fel, hogy megszokom a kemény munkát, akkor most nem lennék itt...a végkimerültséget ismerem...és most, hogy ismerem, ismerem a határokat is, és a kis mellékutakat is egyre jobban, amivel valamelyest ki lehet kerülni.

Sokan nem hisznek Istenben, a mai világban meg főleg. Sokan azért nem, mert ha Isten létezne, miért hagyná, hogy ennyi szörnyűség történjen. Az, hogy mi szörnyűség és mi nem, azt nem mi döntjük el. Ő. Persze véleményünk lehet, de ennyi. És ez a vélemény is amúgy egy szocializálódás utáni megrágott maszlag, korántsem magánvélemény...én még mindig hiszek benne, sőt, hiszem, hogy jó, hiszem, hogy ő a Világmindenség Ura. És amennyire nyilvánvalóan velem van a mindennapokban, soha nem tudnék nem hinni benne.

Most, hogy Em rám hallgatott, és megmondta az igazgatónak, hogy rendben van a 3 hét Európa, pár napra rá úgyis megtörtént az, amit igazán szerettem volna. A főnök nem tudta átcsoportosítani az embereit, és szakorvos nélkül nem maradhat az osztály...és így mégis Em nagyon jó benyomást tett-nem, mintha nem lenne mindenki kedvence. Szóval Em marad. :)

A napjaim nagyon zsúfoltak és nagyon színesek. Egész megszokhatatlan a könyvhalmazok után.

Nagyon klassz Petinek segíteni. Először nagyon fura volt-még a gondolat is, hogy több órát kell majd ott kibírnom. De nagyon tetszett!!! A másik oldalról tényleg szuper!!! Van ebben a szakmában valami több, mint tömés-húzás futószalagon...még a fogszabályzó is...amit eddig csak esztétikai göncnek hittem, egész más értelmet nyert a szememben. Nagyon szépen helyre lehet hozni mosolyokat, arcokat, sosem gondoltam volna...szóval a hétfő után teljesen el voltam hűlve, hogy mennyire pozitívan csalódtam, nem hogy kibírtam, élveztem, egyáltalán nem rettegtem, és nem volt hányingerem- a másik oldal...:) Lehet, hogy Peti is össze-vissza parázza magát, ha fogorvoshoz megy...mondjuk, nem. :D Jó, de Peti semmitől...
Délután, mikor a többi fogorvos hallgatóval elpakoltunk, és ők el is mentek, Peti tőlem is elbúcsúzott, hogy ennyi volt a bünti, reméli, hogy nem volt borzalmas, meg hogy tanultam sokat, és jöhetek bármikor (holnap úgyis kezeli a fogam...), meg majd otthon magyaráz...és látni kellett volna az arcát, mikor válaszoltam neki, hogy dehogy, mennyire csúcsszuper volt!!! Csillogtak a szemei, nagyon örült. :)))) Úgyhogy hétfő óta valahogy Peti mellett ragadtam...a kezelés is kibírható volt, most egyáltalán nem fájt..ezt még mindig rettenetesen utálom. :( Utána rohantam át a sürgősségire, ahol szintén szokatlan volt minden, de azért sokkal "otthonosabb" nekem. Segítettem sokat, iszonyat kevés az orvos, szakorvos meg mostanában szinte csak Emil, a beteg annál több. Őrültek háza, ahol az ember mindig szükségesnek érzi magát. Érdekes visszamenni vizsgaidőszak után gyógyítani...fényévekkel többet tudok...Késő este, inkább éjjel mentünk haza, persze úgy, hogy Emilt bármikor visszahívhatják...Jason kicsit később végzett a héten, Rá mindig van erőm. Ő az egyetlen, akivel félszavakból megértjük egymást. Szeretek megint közel lenni hozzá, szeretek tudni mindenről, amire napközben gondol, érdekelnek a betegei, és Ő. Egy kincs nekem, az életemet adnám Érte. Az éjszaka volt a miénk. :) Hát ez nagyon romantikusan hangzott, nem kevésbé az.
Hajnalban meg dolgozom ki a tételeimet, van egy pár.

Pihenni? Talán a hétvégén. Már nagyon érik bennem, hogy újra a múltba nézzek, hogy Jase-szel végigjárjuk a temetőt, hogy rendezzem magamban újra és újra a gyászt, nehogy bekattanjak.

Az új pszichiáter nagyon jó fej!!! Jó fej, és annyira nagyon jó pasi!!! Wow, mennyire szép pasi. :D Ennek nem szabad számítania...nem is számít. Borzasztóan nagy koponya a pasi, a szemében látom, hogy mennyire zseni, és mindez vegyítve egy olyan öntudatos lazasággal, ami nem lépi át a szexi elegancia határát. Klassz!!! Bírom a pasit! :) És atyaég, mennyire kikészített a régi pszichológus hisztérika...ő plusz problémát jelentett. :D Nah, de most imádom az új dokit!! :)
 

Már az első benyomás klassz volt: "Dohányzol? Gyújtsunk rá!" :) Már a puszta természete, megjelenése nyugalmat tükrözött. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a gondolatok épp elegek, olykor még szavakra sincs szükség, az érzelmek meg már szinte túlzás...meglátjuk. :)
 

Féltenek az éjszakától?! Ha félsz, lesz mitől, ha nem, biztonságban vagy.

Ha érzed a nyári éjjel illatát, a levegőt, átengeded a testeden. Felemelkedsz és repülsz. Eggyé válsz a világmindenséggel, és választ kapsz a kérdéseidre. Többé nem lesznek kérdések. Kérdések, kétségek, érzelmek. Csak egy...átadod magad, és egyértelművé válik az, ami vagy, ami voltál, ami lehetsz. Csak egy, ez az egy számít. Mindent elengedsz, akkor repülhetsz, a fizika törvényei változnak meg. A világ képlékennyé válik, olvadó masszává, ami egykor olyan stabil volt. Azt hitted, te vagy a törékeny, te vagy a bizonytalan, függő, de rájössz, hogy minden, amiben bízhatsz, benned van. Szilárdabb és erősebb vagy egy ország népénél, mindenkinél, akinél csak akarsz. Elveszted a tükörképed, többé nem ismerhetnek meg mások, mert nem illenek rád a szerepek, nem játszol jól, Isten gyermeke lettél.

Hallod az éjszaka hangját, együtt lélegzel a növényekkel. Érzed és érted őket. Rájössz, mennyire ostobák az emberek, akik felsőbbrendűbbnek érzik magukat egy vörös moszatnál. És a társadalom nekik dolgozik. Én anyatigrisként vigyázok rád is, ha képes vagy a saját utadat járni, ha meghallod Isten hangját, ha feltétlenül szeretsz, és soha nem felejtesz el őszintén mosolyogni. Azt hiszik, a pénz a lényeg?! A pénz, a társadalmi ranglétra, a tárgyak, a kapcsolatok? Igen, van egy hely, ahol igen. Ez a hely engem nem izgat, téged sem, ha velem jössz, a többiek rossz úton járnak.

Mi lesz a vége? De hamarosan vége...ezért kell nagyon erősnek lennem, és nagyon vigyáznom rád is, és arra a végtelenül kevés emberre, akiknek csillagok ragyognak a szemében akkor is, amikor 40 órát güriztek át, amikor 4 évet güriztek át, és akikre bármikor rábíznám az életem. Látni nem adomány, természetünkből adódik, de a társadalom mindent elkövet azért, hogy vakon éljünk. Ha egyszer meglátod, soha többé nem lesz jelentős, mint a szita-bármennyire színes. Az őszinte tisztaság fénylő szálai elszakíthatatlanul fűznek össze minket, ez az, amitől kapunk, aminek adunk, függetlenül mindentől.