Emma

Minden dolog összefügg.

Ha kisüt a Nap, dalra kezd egy pici madár. Ha dalra kezd egy pici madár, folytatják a barátai, s mikor az egész park madárcsicsergéstől hangos, akkor mosolyogva ébrednek az emberek, és akkor én is boldogabb vagyok!!! És akkor minden jól sikerül...de mégha nem is!! Akkor is úgy tűnik...

Szeretek a toppon lenni, nagyon-nagyon...a legjobb érzés...és most mindent el fogok követni azért, hogy ez az időszak minél tovább tartson!!!

Fú, nagyon jól vagyok most!!! Minden annyira helyreállt bennem, mióta meg lettem dícsérve! :D Úgyhogy megyek is tanulni, hajnalig nyomom, vagy ameddig bírom! :))

You know, the day I did it, I took two razorblades to the bathtab. You know why? Because I know that once I started to bleed, I'd get weak. And I didn't wanna drop one blade and leave myself half done. Can you imagine hating your life so much, that you'd wanna bring a backup razor???

Can you imagine???

Tanulástanulástanulástanulás...vége láthatatlan a mennyiség...tanulástanulástanulás...még mindig az...

Te jó ég!!! Hogy lehet ennyit megtanulni??? Ennyit nem lehet!!! Nem...képtelenség...

...kéne....

...muszáj....

...meg lehet tanulni...ÉN KÉPES VAGYOK RÁ...HAJRÁ!!!

...kivagyok...kész...k.o...nemnemnemnem megy...NEM VAGYOK KÉPES RÁ...NEMNEMNEM!!!

...kéne...

...muszáj...

ÉSAKKORISMEGCSINÁLOM!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Annyira, de annyira, de annyira vártam már ezt a napot...igazából sosem könyörögtem érte...csak most, hogy eljött, tudom, hogy vártam. Mert végre fellélegeztem, végre felnéztem az égre és mosolyogtam, végre elillant a depresszióm, végre visszataláltam az útra...

Mert ismét visszajelzést kaptam a sorstól. Az egyik gyakorlatvezetőm dícsért meg...aki egész eddig csak szívatott, és nem szokása senkit sem megdicsérni. Odamentem hozzá, megnézte az eredményeimet, és láttam az arcán, mindent le tudtam olvasni róla, egyszerűen el volt hűlve...sokkal jobban, mint ahogy azt szavakkal kifejezte: "Jó vagy...nagyon jó.." és nekem az számít. "Hűha érzés". :)

Megvilágította az utam, egyetlen mondatával kiszedett a depresszióból, végtelen mennyiségű erőt és motivációt adott, aminek segítségével visszanyertem a szenvedélyem, amivel lesöpröm a világot, és azt teszem, de olyan jól, mint nem sokan, amit tennem kell.

És a Nap újra kisütött...

Isten él, létezik, mindig is élt, mindig is létezett. There's too much beauty to quit.

Azóta újra önmagam vagyok, és szeretek önmagam lenni.

És annyira jó érzés volt, hogy Emil meg Peti eljöttek értem. A nyakukba ugrottam, és megölelgettem őket! :) Nem nagyon értették a szituációt, de nem sértődtek meg. :)

Tegnap nem találtalak...pedig kerestelek...kérlek ne hagyj itt!!! Most nem hagyhatsz itt!!! Most nem...

Tegnap az idegösszeomlás szélén álltam. Ma kicsit jobb.

Nem történt semmi jó dolog, csak nyugodtabb lettem. Talán megint kezdek belenyugodni, és a nyugodtságom mögött annyira erősen jön az érzés, a motiváció, a hivatástudat, hogy mindent megtennék azért, hogy orvos lehessek.

Ilyenkor jövök rá, hogy más nem számít. És de ja vou...mindig...

Tegnap eszembe jutott az a késő őszi nap...

Emlékszel?

Az édes, drága mező...a kesze-kusza, száraz fűfélék kavalkádja, s a közepén mi: Te és én, Ketten. Akkor már tudtad, én nem. Te igen, mindig is tudtad. Akkor, ott, azon az estén adtál nekem valamit, egy kincset, ami megváltoztatta az életem. A legnagyobb segítség volt, talán még annál is nagyobb volt, mint mikor Te és Emil megmentettétek az életem.

Egy apró lámpást adtál nekem, kicsi, apró halvány fénnyel világítót, de mindent láttam vele. Lehullt a köd, és akkor már én is tudtam.

Emlékszem a szemeidre, a mosolygós sötét kék szemeidre, melyben akkor döbbenten nyugodt volt az óceán. Te voltál a Minden.

A parázsszemek mint megannyi apró tűzcsóva reppent a sötét ég felé. Kacagtak, játszottak, majd eltűntek. Narancssárgára festett minket a tűz. Éreztem a szeretetedet. Majd futni kezdtem.

Emlészel?

És távolabb...a távoli kékben...a mély fehér holdfényben, amikor ott álltam előtted, szemtől-szembe, s izzott a levegő, izzottunk mi is...akkor tudtam meg én is...

Hogy orvos leszek.

Később igéretet tettem Neked.

Ott, akkor, az utolsó éjszakán. Istenem...mennyire nyugodt voltál...szemedben az óceán, csitult hullámokkal. Sírtam, fájt, megtörtem, meghaltam, Veled haltam akkor ott én is...de megígértem Neked...mosolyogtál, lehúnytad a szemed, és azt mondtad: "Semmi baj..."

Az öleléseddel búcsúztál.

Olyan jó ember szeretnék lenni, mint az egyik tanárom. Azt mondta, hogy anno mindent megtett azért, hogy sebész legyen. Éjszakákat kampózott át önszorgalomból, de rájött, hogy így nem látja a betegek arcát. Átment a belgyógyászatra, ott is kitette a lelkét, de rájött, hogy itt sem jó..zokogott a betegekkel...és arra a következtetésre jutott, hogy ilyen emberként nem lehet orvos. Pedig bármit képes lett volna meggyógyítani...ekkora önuralmat és öntudatot?! Hűha...

Én meg folyamatosan csak panaszkodom, hogy mennyit kell tanulni, hogy minden intézet hülyén csinálja, mindenen felháborodok, mindent annyira negatívan látok. Miért nem tudok olyan jó lenni, mint ő, mint Zsolti, vagy mint Emil és Peti?? Én miért, nekem miért kell ennyit szenvednem???

Nekem sokkal kevesebb értékem és tapasztalatom van, mint Nekik. Én így hogy lehetek orvos??? Imádnám, nem erről van szó...

Áh...miért nem lehetek boldogabb??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

Emil nem ért haza...így nagyrészt egyedül voltam otthon egész hétvégén. Valami megváltozott abban a lakásban, furán érzem ott magam. Főleg egyedül. A levegőben van valami iszonyatos...valami hatalmas fájdalom...sötétség. És egy szobával kevesebb...

Így még rosszabb volt eljönni. Majdnem 4 órát vezettem...jól esett. A hó végig esett, és volt egy szakasz, amikor még ködlámpával sem láttam túl sokat. De gyönyörű volt a természet, a havas fák, erdők...A temetés is így volt...Végigénekeltem az utat...:)) Jól esett..mikor megérkeztem, és lefeküdtem, végre találkoztam Vele..Zsoltival. Nem esett jól...messzinek tűnt az érintése, és a második szava azt fejezte ki, hogy egyáltalán nem tetszik neki, egyáltalán semmi, ahogy élek, amit gondolok, ahogy viszonyulok a világhoz...nem bírtam meghallgatni, el kellett jönnöm. Pedig tudom, hogy igaza van, mindig is igaza volt.

Annyira sajnálom, de én ezt nem tudom feldolgozni. Elvesztenék mindent, ha megpróbálnám. Ő a mindenem...és annyira fáj. Meg kell hallgatnom pedig, és csinálnom kell, amit mondd...

A zh nehéz volt...a tanár jóindulatán fog múlani, ennyi. Nem tanultam rá eleget. Amúgy is elegem van az egészből, most mindenből és mindenkiből, de legfőképp magamból. Vannak pillanatok, mikor minden annyira reménytelennek tűnik, hogy teljesen összeomlok. Másokra sem tudok így figyelni. De az egyik csoporttársam annyira lelkes, mindig kérdezi, hogy hogy vagyok. Most erre mit mondjak? Fel sem tudom fogni, hogy mik történtek-történnek. Hogy tudnék kedvesebb lenni??? Annyira elástam magam Zsolti hiányával, nem tudok az egész élettel mit kezdeni, és nem is akarok.

Jézus...orvos sem azért lennék most, mert szeretnék segíteni, hanem csinálni szeretném, amiért gürizek. Undorító, sürgősen át kell mosnom az agyam, ergo meg fogom hallgatni Zsoltit, és jó útra térek.

Szarul kezdődik a hét...mélyebben, mint ahogy végződött...

Hova fajulhat ez még??????????????????????????????????????????????????????????????????????????????????

Éjjel bejött a szobámba Emil. Tudom, hogy beszélgettünk néhány szót, de annyira hulla voltam, hogy nem emlékszem semmire. Csak az érzés jutott most, így utólag eszembe. Annyira jó volt, hogy itt volt egy kicsit mellettem, még ha csak néhány percre is. Nagyon szeretem őt, még ha az idő nagyrészében a félelmetes apát is játsza.

"Most tél van, és csend és hó és halál."

Leesett itthon az első hó. Idén kétszer ért utol. Lehet, hogy ez a ma reggeli azért nem hat meg annyira...vagy mert más dolgok jobban elszomorítanak.

Tegnap éjjel 1-kor megint ott álltam, ahol minden éjjel állok, és ahol a nap minden percében állnék. A régi házunk előtt. Balra a köd fedte város, jobbra a jeges tó, előttem a fasorhoz vezető sövény. És ennyi. Nem jutottam tovább. Most így hirtelen mi okozza ezt??? Minden éjjel el szoktam jutni Zsoltihoz, legalább éjjel, ha már nappal nem lehet. Mi ez az akadály??? Megőrülök, annyira hiányzik, és annyira nagyon fáj!!!

A bátyáimnak nem beszéltem erről. Róla sem. Ők persze folyton Róla akarnak beszélni, hogy tudják, hogy nem kattantam-e még be. Folyton beszélnek is Róla, és annyira fájdalmas dolgokat, hogy képtelen vagyok végighallgatni őket.

Emil volt itthon, mert a szobája fel van forgatva. Néhány pár zokni a földön, páratlanul persze, ruhák az ágyneműben, és maradék kaja az asztalon. Nem tudom, hány órát lehetett itthon éjjel, de vissza kellett mennie. Nekem ma el kell utaznom, de képtelen vagyok bemenni oda, hozzá. Újabb akadály. Emil szerint ez is súlyos gond, de nem érdekel, mit mond. Én képtelen vagyok azóta...oda..remélem, azért nem kerüljük el egymást.

Peti sincs itthon. Így talán érthető, miért nem rohantam ki ujjongva reggel a szobámból a hó láttán...senki sem hallott volna. Olyan megrendítően üres ez a hatalmas lakás, csak úgy kong. Újabb fájó érzés. De vissza utazni sincs kedvem. A bátyáim közelében még mindig jobban vagyok egy fokkal...de megígértem Zsoltinak...Istenem...AKKOR, OTT, mikor utoljára...megigértem, így csinálnom kell.

Pszichiáterek szerint a körömrágás (és ide a bőr rágása is beletartozik), a korai anya-gyerek kapcsolat zavarát tükrözi. Hm. Azok alapján, amiket a bátyáim meséltek, és szoktak mesélni, teljesen biztos vagyok abban, hogy tökéletes volt a kapcsolatunk Anyuval.

Nem emlékszem rá. :( A fotók és a mesék alapján él a szívemben, de saját emlékem nincs róla. :( 2 éves voltam, mikor meghalt...Apuval együtt egy autóbalesetben.

Így hát azt hiszem, hogy ehhez képest a körömrágás nem túl nagy elmebaj...

Elmúlt a szombat este is...tanulással töltöttem...igen, szerintem is nagyon gáz. Fiatal vagyok, és hétközben épp eléggé leterhelt, hogy megérdemeljem a gőz kiengedést...de ezzel együtt vagyok annyira kiégett is, hogy már nem is lenne kedvem. Ha épp a sarokba vágnám már a könyveimet, inkább alszom. Áh...ennek nem így kellene lennie. Peti, a fiatalabb bátyám közölte velem ma, hogy be kéne pasiznom. Semmi kedvem. Abszolút...épp elég elviselnem jelenleg a fiú tesóimat, nem hogy még egy hímneművel szenvedni....tudom, nem túl derűs hozzáállás. Peti csak röhögött, mindig röhög...aztán elutazott. Emil, az idősebbik bátyám dolgozott egész hétvégén. Nem is találkoztam még vele, 48 órázik...van ebben azért elég perverzió, hogy ennek ellenére szeresse mégis a szakmáját...Zsolti, a nagybátyám, ő még nála is jobban fel volt dobva mindig energiával...nem hiszem, hogy ezt én is örököltem volna. Zsolti nagyon-nagyon hiányzik, és ez nagyon-nagyon fáj, de talán nemsokára láthatom.

Szóval elég pocsék volt ez a 2 nap...:(

"Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Vagy jőni fog, ha jőni kell a nagyszerű halál, hol a temetkezés fölött egy ország vérben áll."

Egy szobor áll a parkban, ami egy fegyveres katonát ábrázol, és előtte egy oroszlánt. Kiskoromban mindig a Nagypapám vitt ki minket (a fiatalabbik bátyámat és engem) a parkba hintázni, akkor még fel is ülhettem a szobororoszlánra. Azóta bekerítették. De az idézet ugyanúgy ott áll: "Még jőni fog, még jőni kell...", s folytatás nincs...

A Nagypapám mindig elmondta ilyenkor az egész szózatot, így mire a suliban meg kellett tanulni...hát nem kellett sokat a könyv felett ülnöm. Ő is nagyon hiányzik, még élnie kéne...Neki is..

 

"Sokan azt hiszik, a kitartás tesz valakit erőssé; néha ez inkább az elengedés."

Miért van az, hogy éjjelente már nem tudok eljutni hozzád?! Ott állok az öreg ház előtt, ami mosolyogva magasodik mögöttem. Állok a sövény közepén, látom a fekete tavat, minek hullámai néhány órával ezelőtt még napfényben játszottak. Látom a messzeséget, a távoli nagyvárost, mégha köd is fedi el. A fasort, ami mögött ott vagy. Mindig ott vagy. Ha mégsem, akkor tudom, hogy jössz majd.

A fasor mögött ott a rét, a hatalmas, száraz füvű, drága rét. S a tópart. Minden éjjel ott ültünk, s most mégsem találok el hozzád.

Megöleltél, éreztem karjaid erejét, és mellkasodban a szíved dobbanásait. Ha nem is sírtam a boldogságtól, erősen kapaszkodtam beléd, hogy sose kelljen elmennem. És segítettél, már ezzel is annyit segítettél. És mindig tudtad minden bajomra a gyógyírt, és mindig igazad volt, isten tudja csak, hogy honnan kaptad az erődet. De nekem Te vagy a nagybátyám, bátyám, apám helyett Apám, szüleim helyett a családom, a legjobb barátom, a lelki társam. Hiányzol.

Mert a fáradság megöli lépteimet. A napok forgataga kiégeti belőlem az energiát. Pedig tudom, hogy pótolnád, de valami megváltozott. És amíg nem tudom, hogy mi, addig a depresszió tart itt, lebilincselve. És fáj. Fájnak a mindennapok, az álmok, a hiányod, nem ismerem már magamat. Csak Téged, mert általad tudom, hogy ki is vagyok igazán.

Akkor még nem tudtam, mikor kiléptem az üres folyosóra. Sötét padló tűhegynyi fehér pontokkal. Lift moraja valamelyik emeleten. De semmi emberi. Csak emlékek az éjszakából. De nekem mennem kellett, ez az életem: tennem kell, amire vállalkoztam, mindig, és bármilyen körülmények közt.

Akkor már tudtam...a hó volt az. Felnéztem a súlyos felhők felé, majd körbe a térben, amit lelassított az idő...hiszen havazott.

Az első hó...ő volt az, ami feldúlt, vagy az, ami ezen a hajnalon megnyugtatott. Megnyugtatott, és megsimogatott, azt mondta, minden rendben lesz. Rámosolyogtam, és a szívemben éreztem a mondatait.

Néhány órával később hatalmas önigazolást kaptam a Sorstól, hogy jó úton járok, még ha halálosan veszélyes is.

Körülöttem megannyi ember, s mégis mérhetetlen a magányom.

Betakarózom, párnámat a fejemre húzom, lehúnyom a szemem, s csak ekkor kezdek látni, s hallani az üvöltő szél hangját.

Lelki bizonytalanság, káosz, egy új jövő kezdete az, ami osztályrészül jutott nekem. Már a naplómat sem írom, mert elborzaszt a kegyetlen valóság, ami kegyetlenebb annál is, mit e szó kifejez.

S mégis...a legkegyetlenebb mégis én vagyok. Gyilkolok a szeretetemmel, művész vagyok, akit senki nem érthet meg.

Vihar dúl bennem, amit majd felvált a nyugodt szellő, de most nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel. A szeretetem gyilkol, s kérdések keringenek a fejemben: SZABAD EZT NEKEM? A válasz mégis bennem van, a válasz mindenre, de én félek. És nagyon fáj, nagyon fáj. És egyedül. Csak egyedül.

Jó annak, aki tisztában van önmagával...én nem vagyok...jönnek az érzések, de honnan??