Gyötrelem volt reggel felkelni. A közöny sokkal jobban megnehezíti, mintha marcangolnám még magam pluszban. Kávé...és igyekszem minél többet enni, annak ellenére, hogy iszonyat hányingerem szokott lenni, kis szédülés, remegés, áh, csak a krónikus fáradtság tünetei...a fogkefe a legrosszabb..mert, ha nem eszem, akkor meg símán elájulok, az meg azért nem jó. Jah, már rég nem érdekel, hogy elég izmos vagyok-e, vagy ilyesmi...a túlélésért játszom.
Mikor kiléptem a kollégium kapuján, mégis más volt minden, mint szokott, már nem közönnyel szemléltem a világot. Furcsa volt az ég...megborzongtam a látványától. Olyan sötét volt, hogy világított, olyan világos volt, hogy sötétlett...fénylett. Üzent valamit, valami rossz előérzetem támadt. De mégis jobban tetszett, mint a megszokott.
Orkán söpört végig az utcákon, s én késésben voltam, mint mindig, úgy éreztem repülök, mert 5 perc alatt az egyetemen voltam, de ma nem kötöttek le az előadások. És holnap valami véget is ér, utat engedve valami egészen újnak, és én félek.
Itt lesz az idő, hogy teljesen összeszedjem magam testileg, lelkileg, és minden sejtem egy közös célért dolgozzon, globálisan, és teljes erőbedobással. Akarnom kell, olyan lazán, és töretlenül, ahogy a világra születtem. Természetesen kell összhangban dolgoznom önmagammal...nagy levegő-kifúj...még egy...még...még, és egy utolsó...és akkor majd újra búcsúzom, hogy átvegyek valami újat. De máshol is így van ez, nem? És nagyon jó érzés visszatekinteni, ha az ember nem hagyta el az útját.
Félek. Igen, félek. Nem értem, miért, hiszen, tudom, hogy bármire képes vagyok, hiszek önmagamban, és az életben. De nyugtalan vagyok, akár a reggeli furcsa ég. Ilyenkor egy szót sem kellett mondanom, Ő tudta...érezte, és azonnal ott volt. Mégha akartam volna, sem tudtam volna titkolni Előle semmit. A serdülőkor hajnalán persze én is minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamtól Őt, küzdöttem a szeretetem ellen, de mindig rájöttem, hogy igenis Helye van az életemben, a legközelebbi Helye.
Az ágyamra ült, és elsimította az arcomból a hajamat, nem szólt semmit, én mégis hallottam őt. És megnyugodtam. És akkor, mert akkor tiszteletben tartottam a véleményét, és követtem is azt, hiszen olyan finoman tudott velem bánni, mintha a belső hangom lenne. Egy hullámhossz, egy életút. Megnyugtatott, hogy a félelem legyőzhető, és nem véres harc által, hanem kedvesen, okosan, és bízva önmagamban. Bármire képes voltam, ha mellettem volt. Őt mindig beengedtem bárhová. És azt hiszem keveseknek adatik meg ez a szintű lelki kapocs...a kapocs, amit a túlvilág sem választhat el.
A pszichológus azt akarja, hogy leírjam, hogy tudjam, és úgy érezzem, ahogy szerinte kell. De Zsolti mit mond, mit mondana? Egy idegen embernek milyen fogalma van arról, hogy mi zajlik két fénycsóva közt, miután az egyik elhalványul, majd eltűnik?! Hogy van joga azt mondani, hogy eltűnt örökre, és ezután egyedül kell fényleni? Honnan tudja, és miért akarja, hogy én is így gondoljam?
Zsolti meghalt. Leírtam, leírhatom százszor is, akkor sem ezt érzem. Tudom, hogy mi történt, ott voltam, láttam. Meggyilkolták, késsel sértették fel a testét, s vér öntötte el a szerveit, majd a lakás padlóját is. Emil és a többi sebész próbálták stabilizálni az állapotát, de túl sok volt a seb, az élet fénye kezdett halványulni. Emil sosem beszél róla, mit mondott neki Zsolti, mielőtt kiküldte értem...de Emil kijött, verejtékes arccal, s attól csillogó hajjal, kimerülten és csendesen, egy szikrányi mosollyal...azt hittem, sikerült...megölelt, de az öleléséből tudtam, hogy mégsem.......
Akkor ott bent történt valami. Volt később temetés, de akkor sem vagyok biztos benne, hogy ott akkor elváltak az útjaink. Velem van az álmaimban, sokszor egész éjszaka, velem van, ha nyugtalanul fekszem az ágyamon, ha sírok, ha magányos vagyok, ha félek, ha fáj valamim, és segít, most is ugyanúgy...szavak nélkül...egyetlen érintéssel segít...hiszen sosem hagyna el, mégha így is fejezte ki magát akkor: "Addig nem megyek el, míg nem engedsz..." Összeszorítottam a szemem, s a mellkasán feküdve éreztem az utolsó lélegzetvételét, s a meleg jóságot, ami felszállt a testéből. És akkor ott, az ölelésünkben halt meg.
Most hogy ezt így megint átéltem, ahogy leírtam, nincs kedvem tovább élni. Nem látom értelmét hatalmas fájdalommal élni a mindennapokat, küzdeni a beilleszkedésben, hogy újra egészséges tudjak lenni, hogy én is létezzek. Pedig ezt kell tennem, mert Ő velem van, és Én hagynám el Őt...
Ez most egy ilyen bejegyzés lett.
Már nem félek. Soha többet nem félek.