Emma

"Call you up in the middle of the night
Like a firefly without a light
You were there like a slow torch burning
I was a key that could use a little turning

So tired that I couldn't even sleep
So many secrets I couldn't keep
Promised myself I wouldn't weep
One more promise I couldn't keep

It seems no one can help me now
I'm in too deep
There's no way out
This time I have really led myself astray

Can you help me remember how to smile
Make it somehow all seem worthwhile
How on earth did I get so jaded
Life's mystery seems so faded

I can go where no one else can go
I know what no one else knows
Here I am just drownin' in the rain
With a ticket for a runaway train

Everything is cut and dry
Day and night, earth and sky
Somehow I just don't believe it"

Miközben kérte az Istent, hogy ébredjek fel...

Nagyon-nagyon-nagyon jól sikerült az utolsó vizsgám!!!! Konkrétan azt mondanám, hogy ez volt az egyetlen, amit szívvel-lélekkel tanultam meg. Nagyon fáradt voltam a napokban, mert nem semmi 1,5 hónap csak csupán szellemi munka után felpattanni, és körberohanni a világot. Nice. De ennek is vége. És most remélem az extráim is elmúlnak..úgy tanították, hogy a szívünkre azért szükség lehet...(:

Carry még vizsgázott utolsó nap is, így segítettem neki, amit csak tudtam, kimostam, takarítottam, és 4 körül betoppantak a bátyáim, és...nálunk soha semmi nem mehet zökkenőmentesen, dráma nélkül. Ha én vagyok a dráma hercegnő, Emil a király...és az is gond, hogy nem voltam otthon hetek óta, full sok minden dologról maradtam le...

Kinyitom az ajtót, Em áll előtte, leveszi a napszemüvegét, homlokon puszil, megölelem (ugrálva, meg sikongatva), mire közli velem: "Lázas vagy, mérd meg a lázad." Majd választ nem várva bemegy mellettem a szobába, leveti magát az ágyra, és a hajába túr. Annyira ideges volt, hogy azt hittem, agyvérzést kap. Állok az ajtó előtt még mindig, nem értek semmit. Felemeli a fejét, rámnéz...rohanok a hőmérőért...leülök mellé. Kezei újra a homlokán, majd közli velem:"Em, találtam egy nagyon jó pszichiátert." Újra rámnéz, ugyanolyan színű a szemünk...kék...ha vihar van, sötét kék..."Jól van."-és még mosolyogni is tudok. Em szemei kikerekednek. Gondolom veszekedést várt, de nagyon féltem tőle, a kútba is leugrottam volna, ha azt kéri, minden vágyam az volt, hogy megnyugodjon. Annyira hiányzott, annyira rossz volt az egész vizsgaidőszak, a bajok a szívemmel, kellett, hogy újra velem legyen. Feltámaszkodott, sípolt a hőmérő, tényleg lázas voltam..Em vágta a pofákat, a bőgés szélén álltam már akkor. Tudtam, hogy most itt fog kiborulni. Aztán ugyanolyan nyugodtsággal mondta: "Szakítottunk Lucy-val." Mikor elbőgtem volna magam, felült, megérintette a vállam, átfutott az arcán egy mosoly: "Otthon megbeszéljük."

"Hol van Peti?" Attól, hogy este be kellett mennem a rendelőjébe, már este hánytam az idegességtől. Pedig hízni akartam volna, amennyit csak egy ember hízhat néhány nap alatt, de így nem ment. Legalább cigizni nem volt kedvem a fogam miatt..."Leragadt csajozni." :)) Ambivalencia...Peti, a bátyám, akit imádok, és a fogorvos, akit gyűlölök. Aztán lefele rátaláltunk, volt néhány másodpercnyi mennydörgés és villámlás a két fiú között, miután Em közölte vele, hogy lázas vagyok.

Jó volt a hazaút, cikáztak a gondolatok a fejemben, teljesen transzállapotba löktek. Hetek óta nem volt időm gondolkozni...persze elsősorban L. volt az, aki a fejemben járt, még mindig valóságosnak tűnt, hogy otthon találkozhatunk. Végigpörgött minden az emlékeimben, minden egyes kép, ami vele kapcsolatos. Minden. Megdöbbentő volt, hogy mennyire ki tudtam zárni a külvilágot, és mennyire életre tudtam kelteni az emlékét. Zsolti is eszembejutott, sírni lett volna jó, mindenesetre rám tört a végtelen szomorúság. Az, hogy mennyire rossz volt D.C-ben, hogy menekülni akartam onnan, hogy hiába imádom kimondhatatlanul Emilt és Petit, nagyon sok hiányzik otthonról. A múlt.

Valami furcsa idődimenzióba kerültem a saját fejemen belül. Hosszú hónapokon át, vezetés-utazás közben ugyanazok a képek, gondolatok lebegtek előttem, s 1,5 hónap kihagyás után ugyanúgy...VAN, AMI SEMMIT SEM VÁLTOZIK??? Kísért a múlt, a tavaszi virágesővel átmázolt árnyékos délutánok, amit a nagybátyámmal tölthettem, akinek hiányába most is ugyanúgy belehalok, mint 5 éve...az emlékképek örökké kísérteni fognak? Kicsit sírtam, kicsit aludtam, és éreztem a virágok lélegzetvételét. Minden tisztává és világossá vált a pillanatokban, nem volt semmi, ami félrevezethetett volna...az ég sírt velem-mint már annyiszor, most is egymásra hangolódtunk.

Mindenesetre a Függetlenség napján független lettem az egyetemtől. Bár mindig így érezhetnék! Jasonnel akartam maradni este, de Peti mindenképp meg akarta nézni a fogamat, én meg semmiképpen nem akartam ezt, de más választásom nem volt...előtte még hánytam egyet...Emil is jönni akart, nem akartam, hogy jöjjön, amúgy is a fél ház a fogammal volt elfoglalva, Peti nagyon sürgette az egészet, mert gáz van, ha emiatt vagyok lázas.

A feszültséget nem hogy vágni lehetett, alig tudtunk benne mozogni...tudtam, hogy ki fogok borulni az egésztől, fáradt voltam, és nem volt erőm összeszedni magam...halálosan féltem. Emilt sem hittem beszámíthatónak, bármikor kiborulhatott volna ő is, inkább ellenségem volt, mint szövetséges, persze, mint mindenki más. Peti is bizonytalan volt, tudta, hogy szigorúnak kell lennie, de ha túl szigorú, attól is kiborulok.

Mindenesetre, ahogy beléptünk a rendelőbe, rohantam hányni. Míg fogatmostam, Peti megnézte Emil fogait. :D Szerinte ennyire tökéletes fogsor nem is létezhet...kiborító azért, hogy egy nagy rakás tökéletesség Emil. Miért?? Én mit csinálok rosszul, hogy szarrá mennek a fogaim?? Hát valahogy belereszkettem magam a székbe, de szinte egyből rosszul lettem. Peti akkor döntte el, hogy kiszáll a szigorú szerepből. Ablak kinyit, pohár víz, szék vissza alappozicióba. "Cica, ha én ezt tudom, hogy lehet ilyen nehéz dolga egy fogorvosnak, elmentem volna postásnak. :P" "Megpróbáljuk mégegyszer?" Szék hátra, fény az arcomra, reszketés, halálfélelem, Peti arca, tükör a kezében, közelít a számhoz. "Nyisd ki, Picim!" Nagyon óvatos, a hányingeremmel kell küzdenie. Percekig elvan a tükörrel a számban, majd a másik kezébe veszi a szondát, az arca tök komoly, semmit nem árul el. És akkor valami nagyon fájdalmasat csinál, a plafonig ugranék, szikrákat látok, hátrarántanám a fejem, de nem tudom, könny csordul ki a szememből. Kiszedi a cuccokat a számból. "Peti, ez kurvára fájt!!!" "Tudom, Cica...kapsz egy szurit." "Hova tudod még fokozni???" "Ne hisztizz, eperízű lesz, az ovisoknak adok ilyet." És kiröhög...:P De már a szurit sem éreztem. Teljesen szétszedte a fogamat, kb. egy óráig fúrt a számban, közben röntgen, még szuri, gyökérkezelő tűk, még röntgen, valami, aminek az ízétől kicsit megint elfogott a hányinger, pihi, fúró...Végül gyógyszertömés, amit még egypárszor ki kell cserélnie...hm...Éljen a Függetlenség Napja!!! :)) Jah, és a záróakkord..."Húgom, a bölcsességfogaid is elég ramaty állapotban vannak...ki kéne húzni őket..." Szép, véres, cigi és kaja mentes nyarat fogunk Petivel együtt tölteni...

Rose este áttipegett, hozott nekem levest. :))))))))))) Megölelgettem a Drágát, később Jase is átjött, napfelkeltéig beszélgettünk. Rájöttem, hogy mennyire jó dolog fogfájás nélkül élni. :D Mikor felkelt a Nap, akkor feküdtünk le aludni.

Oké...már csak 3 nap...aztán maradok még egy napot ügyet intézni, meg takarítani. És pénteken jönnek értem a bátyáim, kipakoljuk a szobát, irány haza, este meg Peti rendelője. :"( :S :S :/ :( (nem lehet smilekkal kifejezni lelkesedésem:)) :S

De akkoris haza...nem lett vége...augusztusban jönnöm kell még vizsgázni. De mindent fogok tudni!!! Főleg mert Peti szinte kötelezett rá, hogy menjek nyáron neki segíteni a rendelőbe...horror nyár lesz...

Em tegnap felhívott, és életében először kért tőlem tanácsot. Történelmi pillanat!!! A szívem szakadt bele, mert tudtam a helyes döntést, azt, hogy 3 hétre el kell utaznia. Fontos a karrier-főleg, ha főnöke is van az embernek. Hazaérünk pénteken, és hétfőn már el is utazik. :( 3 hét pedig a fél nyár. Nem mintha én otthon lennék amúgy...nem tudom, hogy fogok három fele szakadni: fogászat-kórház-otthon tanulás...hát mint mindig. :) Emillel legalább a kórházban láttuk volna egymást.

Jónak ígérkezik ez a csütörtöki vizsga...így mindenki a maximumot várja tőlem-ez sem meglepő. Igyekszem!! :) Újra megtalálom...

Honvágy-honvágy-honvágy!!!!!!!

Végeláthatatlan 6 nap...alig várom, alig tudom kibírni...

Nem. Nem sikerült.

Kettőből így egy. Egy marad nyár végére...

Régebben huszat is megcsináltam volna...

Csütörtökön még egy utolsó vizsga, ha az meglesz, akkor csak egy marad nyár végére.

Meg sem érdemlem, hogy ide járjak, hogy orvos legyek. Valami fontos veszett el bennem. Meg kell majd találnom, mert így élni nem tudok.

Én próbálom megérteni Őt...én tényleg igyekszem, de néha (sokszor..) olyan szinten elbeszélünk egymás mellett, olyan szinten nem értjük meg egymást, hogy ez történik. Én is hibás vagyok, a család többi tagja mindig kijött Vele...köztünk van folyamatosan harc.

Nem tudok most hazamenni. Még vissza van 2 vizsgám, az egyik nagyon durva, a másik sem piskóta, és rohannak az órák...tegnap is fél 2-ig tanultam-küzdve az éjjeli lepkékkel, és a folyamatos kimerüléssel. Mindent meg kell tennem...

De nem...nem érti meg. Komolyan, néha jobb, ha nem is tud rólam semmit, mert csak összezavarja az életem.

Szarakodik a fogam, és kiakadt, hogy erős fájdalomcsillapítókat szedek, ahelyett, hogy hazajönnék, és Peti lekezelné. Jó. Amúgyis egy hisztis kiscsaj vagyok, ha fogorvosról (vagy bármilyen más orvosról..) van szó, de itt most nem csak erről van szó. Ha Peti nem rendel rögtön haza, és ő is azt mondja, hogy bírjuk ki...akkor ő most mit szól bele??? Teljesen kiborított...

Erre jók a fogak. Nem elég, hogy holnap után vizsgázom belőle, fáj, és még a bátyámmal is össze kell vesznem emiatt??? Annyira kéne, hogy most mellettem legyen, és segítsen...vagy csak, hogy békén hagyjon. Annyira szeretem, ő miért nem tud szeretni, és megérteni??? Hogy lehet ennyire...??

Szóval a kiborulás szélén...de egy hetet ezen a szélen is kibírok, féllábon ugrálva...mert utána hogy nézek bárkinek is a szemébe...a sajátomba?! Igyekszem megnyugodni, és egy hét után megoldani mindent. Ezek után semmi nyafi nem lesz a fogorvos, Peti miatt, valahogy csak kibírom majd a szitut..csak Emil nyugodjon meg. Annyira nagyon szükségem lenne rá!! Annyira nagyon bánt!!!!!!!!!!! :"(

Néha tényleg elég csak ott, csak jelen lenni...néha meg még az is kevés, ha levágod az oroszlán fejét egy bicskával...úgyis Isten dönti el...a humorát kicsit visszafoghatná, lehetne komolyabb, én pedig nevethetnék többet. De úgyis minden úgy történik, ahogy ő akarja.

Még mindig 1 hét van vissza...

Csak a végéig bírjam ki...

Emillel is sikerült összevesznem-megint-mint mindig...majd mesélek. Most épp kitartok. :))

Tegnap össznépi gyűlés volt a 14 emeletes kis kollégiumunkban. Nem mintha valami fontos dolog történt volna, így a vizsgaidőszak utolsó előtti hetében, vagy mégis. Mégis, mert mindenki kivan már. Van, aki a reménytelenségtől, aki a közönytől, aki a fáradtságtól, honvágytól, de tegnap a lépcső és a lift sarkánál éjjel 1-ig ott ragadtunk.

És el tudtam veszni Ash tekintetében. Barna, mosolygós tekintetében. Szegény drágának még csak az egyik pici vizsgája van meg, pedig iszonyat okos gyerek...kb. 10-en csoportosultunk akkor ott, de valahogy mi csak egymáshoz beszéltünk, egymáson mosolyogtunk. Emily-ék meg valahogy felhozták L-t...így hogy kezdjen az ember tiszta lapot??? Mosolygós Ash-t azonban nem zavarta a múlt, barátkoztunk. Még akkor is, amikor mindenki eltűnt körülöttünk. Érdekeltem...flörtöltünk. :)

A családom meg nyaral...én itt szenvedek, vért izzadok, ezek meg nyaralnak...grrr!!! Ezt a tapintatot!!! Amikor meg már otthon leszek, alig lesznek otthon. :S

Mikor lesz már vége????????????????????????????????????

Vége lesz-e egyáltalán.

Félek.

48 kg vagyok (170 cm)...jó ez a vizsgaidőszak...ha így folytatom, én magam kötök ki a kórházban...úgyhogy már vége lehetne!!!!

1 hét...pont egy hét...végső visszaszámlálás. (:

Hm...a másik bátyám...aki sebész főorvos...aki apám helyett apám, szigorú, kemény, maximalista, tőlem talán még többet vár el, mint saját magától. Akinél csak az A vizsga a vizsga, különben menjél vissza javítani...aki még azt is megszabná, hogy mit reggelizzek, és ha egy nap nem hívom fel, akkor halálra sértődik...hjaj, akit így is imádni kell!!!! ;)

Most először nem kérdezte meg, hogy hányasra sikerült...most először örült úgy, ahogy én, csupán annak, hogy az egészet végig csináltam a teljesítés kényszere nélkül...csak azt adtam, ami amúgy is bennem volt. Nem kellett a legjobbnak lennem, úgy talán nem is sikerült volna...nagyon sokan jártak így.

Végre nem vesztünk össze egy vizsgán. :D

Jason-nel álmokat szövögetünk. Most megint felrejlett a remény sugár, hogy elvégzem a félévet. Miénk lesz a nyár. :) Inkább a nyár éjszakák, kivéve, amikor nem éjjel fogok dolgozni. :D Nem számít...semmi sem, ha végzek.

Alig várom, hogy végre hazautazzam, és Zsolti sírja elé álljak. És tudjak úgy elé állni, ahogy megérdemli...ahogy talán én is.

A jeggyűrű még mindig az ujjamon.

Fogászat utóvizsga, meg előtte még egy kicsi. Félek a fogászattól, nagyon megszívattak minket, szemét egy intézet...de bátrabb vagyok, hogy meglett a patológia-sebészet...

Ez a célegyenes...ehhez méltóan fogok most tanulni, mintha az életem múlna rajt-mert egy évem múlik..

A fogakkal csak a baj van!!! Baj van, mert fáj, és Peti megint a fogorvosom akar lenni, és ez megint egy horrorral jár, a szék, a fémeszközök, amitől hányni kell, a lámpa, a szuri, ááááááááá, a legnagyobb horror a világon.

Baj van, ha fogorvosként kell vizsgázni...

Hát voltak érdekes dolgok...

Egy iszonyat ronda citológia, ami a vizsgáztató szerint "wow-how-beautiful" volt...akkor azért megrengett bennem a világ, hogy jesszus, lehet, hogy nem ismerem fel a szövetet a mikroszkópban??? De...felismertem, és az szerintem akkor is írtó ronda volt. :)) A többi citóval nem volt gond, szerettem azt is. A neurológiát meg az agysebészetet kentem vágtam, mintha ez éltetne..én nem tudom, de tényleg nagyon ment, pedig nem ez a kedvencem. A fül-orr-gége a kedvencem, meg a fej-nyak sebészet (a szájsebészetet a fogászat miatt kicsit hátrébb helyeztem a listámon...), hát az meg annyira nem ment...jó, ment, de nem voltam túlzottan határozott...legalább a csipeszt nem dobtam le. :)) Egyébként a tetem is ronda volt...úgy értem, hogy a boncolás elég hanyag volt rajt, de mindegy, erre fel voltunk készülve. Az úgy-ahogy, az a legnehezebb, de azt gyakoroltam a legtöbbet. Sok-sok tea délután a patológián, hullák társaságában. Nem mondom, hogy nem morbid. :)) De meg lehetett szokni. Az agysebészet lendített azért itt túl a dolgokon. A gyereksebészet tételemet csak átfutották, tetszett nekik, nem volt rossz. Jah, meg még voltak alap anatómia tételek, könnyűeket húztam, tudtam. Könnyű az anatómia, ezért a kicsik megölnének. :)) Jézus leírni is hosszú...(meg milyen uncsi így leírva...)hát még átélni...2 óra akut stressz, nem hittem volna, hogy ki lehet bírni, eléggé szét is voltam esve, az egyik fogam megint szarakszik, alig aludtam emiatt is, meg amiatt is, hogy még hajnalban is tanultam. És nagyon izgultam, nem bíztam magamban, sőt, feladtam csomószor...áh...

L. szokta mondani...hogy van...amikor csak ott kell lennünk. És majd minden megtörténik úgy, ahogy lennie kell. Én megcsináltam a vizsgát, az, hogy elfogadják, már más ügy. Elfogadták. :)

Ott bent más idő dimenziók vannak...minden a túlélésért megy. Jah, azt elfelejtettem mondani, hogy ez az orvosin a legnehezebb szigorlat, gyakorlatilag orvos lettem. :)

Ott bent nem voltam fáradt, nem voltam éhes, nem fájt a fogam, ott nem kalandozik el az ember figyelme, és még az is eszébe jut, amiről nem is hitte, hogy tudja. Ez egy rohadt nagy harc, életem eddigi legnagyobbja.

És sikerült. Mikor már tudtam, könnyes szemmel jöttem ki, Peti várt kint-nem is érdekelt, hogy került ide (500 kilómétert szelünk át ilyenekért:), a nyakába ugrottam, és sírtam. Sosem sírtam még vizsga miatt-mármint hogy sikerült. És ő is tudja, milyen érzés...ő is végigcsinálta. És azt is elfelejtettem, mi volt bent. :) És csak mindez után döbbentem rá, hogy mit vittem véghez.

A mérföldkő.

A kő, ami legördült a szívemről.

A tetemek. Az élettelen tetemek.

A jegyzeteim, amiket Carry-nek adtam.

Vége.

Isten újra megmutatta magát, fényével egyenesen a Mennyből sugárzott le rám, valahogy azóta a hajam is szőkébb..

Today's the day, tonight's the night.

Esélyek?! 3 év lezárása...amit végig tanultam-gyakorlatoztam. Millió kesztyű, millió szike penge, amit a ledobóba vágtam. Rengeteg munka van mögöttem...rengeteg tetem, amivel dolgoztam...

És most mégsem vagyok elég felkészült. :(

De ez sem számít. Csak az, ami holnap történni fog. El fog dőlni, hogy tudok-e annyit, amit egy sebész. Lehet-e belőlem jövőre orvos?! Vagy már most is az vagyok-e...enyém a nap, enyém az éjszaka, reggel kezdődik a harc.  

Sose felejtsük el, hogy ez egy társadalom...ha szabad akarsz lenni, nem teheted meg, sőt ha tudod is, mivel jár-már nem is akarod megtenni.

Itt vagyunk együtt több milliárdnyian, és ez milliárdnyi féle okból borzasztó. Bántjuk egymást. Legtöbbször elég egy rosszindulat, és máris vége az életnek: álmoknak, vágyaknak.

Az vigasztaló, hogy legtöbbször elég csak ott lenni, szembefordulni a minket érő villámokkal, mert ha nem fontosak, ha az ok sem fontos (rosszindulat pl, vagy egész véletlen..), akkor símán lepattannak rólunk. Máskor meg vigyázni kell, mert egy védekező mozdulattal mi magunk sérthetünk meg másokat.

Mindig gondoljunk arra, hogy mindenki másnak mást jelentenek bizonyos szavak. Muszáj kommunikálni persze, de a szavak mögött olykor egész más rejtőzhet, mint, amit mi gondolunk.

Az élet egyszerű...

Legtöbbször pedig tényleg okosabb az embernek hagynia mindent-a szeretet nevében, és akkor nem sérül meg senki, aki hibázott, őt pedig nem ezután, hanem már régóta úgyis veri az Ég.

Az élet nem statisztika...

A mérleget pedig nem mi állítjuk be. Sosem tudhatod, hogy mikor és miért lendül át a karja, ne Te akard eldönteni. Vigyáznak Rád sokan...

Sokan pedig bántani akarnak, de úgysem tudnak tenni semmit, ha betartod a szabályokat.

Szeress feltétlenül; tedd, amit tenned kell, szeresd, amit tenned kell, hallgass az ösztöneidre, légy mindig nyugodt, mint a vihar utáni tenger, légy mindig szilárd, mint a hegy.

A válaszok bennünk vannak.

Isten újra rárugdosott arra a bizonyos útra...

Életmeghatározó napok állnak mögöttem, és jönnek felém...majd írok...

Amint levegőhöz jutok. :)

Patológia és sebészet vizsga...a legutolsók az életemben...MOST kell igazán orvosnak lennem...

Azt aláírom, hogy ha engem padlóra küldenek, akkor oda is kerülök. Mert lelkiismeretes vagyok, utálok hibázni, maximalista vagyok, hiszek az emberekben, a jóságban, egy álmodozó kislány vagyok, és nem tudom, hogy mennyi szörnyűségnek kell még történnie, hogy megváltozzak, és egy gonosz, undok, életunt, befásult nő legyek. Ha ilyen lennék, talán nem csalódnék annyit, nem fetrengenék reszketve a padlón, nem tudnának megsérteni. De ha ilyen lennék, arra is képtelen lennék, hogy a madarakkal szálljak a hajnali napfényben, hogy lássam az éjszaka hangulatát, hogy egy legyek a természettel, hogy annyira tisztán tudjak szeretni bárkit, és bármit, ami tényleg igaz, és bennem sosem fognak csalódni...

De azt is aláírom, hogy ha én egyszer felállok onnan a padlóról...akkor nem hogy feltápászkodom, felpattanok, és a csillagos égig tűzök felfelé-mint egy szuperhős, és így másokat teljesen lefoglal az, hogy velem foglalkozzanak, az irigységükkel, a gonoszságukkal, sőt az én feltétlen szeretetem mégjobban felháborítja őket, mindez addig, míg nekik semmi sem sikerül. Ami rossz. Rossz, mert helytelenül éreznek. A szeretetet magunk miatt kell érezni, nem kellene feltételekez kötni, de ha kötjük is, nem kellene engem azért utálni, mert jobb vagyok valamiben. Máskor amúgyis mindenki más jobb, mint én. Másban meg abszolút. Sekélyes itt ez az élet, már alig látok benne fantáziát...pedig még van 1-2-évem...

Miért van az, hogy nem tudnak más örömeinek örülni, és más bánata miatt sírni??? (pont fordítva)

Mindig úgy hittem, hogy Emilre hasonlítok. De talán tényleg sok van bennem Zsoltiból, Anyuból. Örök álmodozók, világmegváltók, művészek, tiszták, és bűntelenek. Egyszerűbb...mint egy életen át gyűlölni.

Hihetetlen, hogy képes voltam gyűlölni...de az még hihetetlenebb, hogy lassan megint harcos leszek, akit akkora szenvedély hajt, hogy senki sem állíthat meg, talán nem is akar, mert értünk harcolok, mindenkiért. :)

Hm...hogy lehet az/lehet-e az, hogy szerelmet érzek???

Ülök az asztalomnál, a kietlen-poros könyvekkel szerteszórt könyvtárban, előttem képletek...s az ablak...kitárva...fehér keret az éjszaka sötétségének...S odakint, a nyári fülledt éjszakában, ahol a szellő a fákhoz bilincselve fuldoklik, ahol az égig érő fák hűvös vízcseppet kénytelenek kipréselni pórusaikon, sírnak...és éngem figyelnek. Ahol már csak egy lámpa világít, az is kínlódva, homályosan a köré gyűlő vérszívó rovaroktól, körbevéve a természet látványával...eszembe jutsz...

És igazán szerelmet érzek. Érzem a várakozást, a napok számlálását, a külön töltött idő eseménytelenségét. A lényednek szívemben való megjelenítését, az emléked illatát, arcod, mosolyod, hangod, hajad...mint egy szőke herceg...és az érzés, ahogy érzel irántam, ahogy belém látsz, ahogy egyek vagyunk, ahogy szeretsz, és ahogy szeretlek. Ahogy. Tudom, hogy már nem találkozhatunk otthon. De ez nem számított. Az érzés felrejlett anélkül, hogy racionális alapja, vagy lehetősége lett volna. Léteztél, mert életre keltettelek, s így...így fogsz örökké élni általam, a szívemben, nyári éjszakákon, a benyomásokon keresztül.

2 évig dolgoztunk együtt a kórházban, összeférhetetlenül rossz munka team-et alkottunk. Mindent más úton csináltunk volna, sosem tudtunk megegyezni. Te voltál az ápoló, én meg a medika...a tudásunk és tapasztalatunk a helyén volt, de képtelenek voltunk együtt dolgozni. Barátok voltunk, másnap ellenségek, szerelmes voltam Beléd, másnap gyűlöltelek. Éjszakai műszakban, mikor fizikai jelenlétedtől elolvadtam volna, Te ellöktél, másnap, mikor előttem térdeltél rózsákkal, én löktelek el. Ott és úgy vágtuk egymásba a konyhakést, ahol a legnagyobb fájdalmat tudtuk okozni. Kitöltöttük egymás mindennapjait-nehezítve egymás életét. Két éven át...mindennap. Aztán sikerült...létrejött az összhang, a hullámok egymásba fonódtak, ezentúl lent voltál, ahol én, s én fent, ahol Te. Segítettük egymás munkáját, és megtaláltuk szívünk másik felét.

Az élet sosem volt szebb. Melletted mindenre volt megoldás, melletted, minden símán ment. Magaslatokat éltünk át, annyira magasan és nagy sebességgel, hogy féltünk, az űrben kötünk ki. Nem voltunk emberek...én Te voltam, te én. Létezni csak így tudtunk. Egyedül-várni a másikat, együtt- elmerülni a habokban.

Holnap vizsga...egy "pici" vizsga. Ilyen laza még nem voltam sosem előtte...

Dep-dep-dep..

Annyira sok borzalmas dolog történik a világban, annyi sokkal borzalmasabb helyzetben élő ember él, ÉS BOLDOG. Én meg folyamatosan itt rinyálok, a depresszióba hajszolom magam, mert hülye kis gyenge szar vagyok, aki képtelen felnőttként viselkedni, és felállni, ha ledobta a ló.

Magamat utálom talán a legjobban.

Szeretnék már elutazni, nem bírom a tesóimra rakni a terhet, hogy szomorúnak lássanak, hogy aggódjanak. De tudom, most a legrosszabb elutazni, a magányba fogok belehalni ott-most-nélkülük. A szaktársaimat most nem...most biztos nem tudom elviselni.

Nem bírok így élni. Ilyen céltalanul, és várni a tragédiára. Utálom, ha megcsillan a remény, ha csak egy kicsit is jobban vagyok, mert annál nagyobbat csalódok...mintha a nagyvárosokban járvány lenne, mindenkinek ugyanaz a betegsége...érzelmi zombik, gonoszak, törtetőek, és rosszindulatúak. :( Egy kis faluban fogok élni, ahol az embereket nem készíti ki a hajtás, nincs okuk rosszindulatúaknak lenni. Ahol csak az életre kell figyelni...

És akkor Peti hazaér a munkából- vidám a hangja, és orvos illata van. És neki ott kell találnia a padlón, szétsírt szemekkel, reszkető testtel, alávetve magamat az érzelmeknek. És akkor ledob magáról mindent, elfelejti a napját, a rendelőt, a fogakat, és betakar a szeretetével. "Tudom, Cica...tudom.." És neki csak azért fáj kevésbé, mert én majd' belepusztulok. "Segíts...segíts.."- csak ennyit tudok kinyökögni, miközben elveszem benne, Peti erejében, az ölelésében. Hosszú percekig, talán órákig is nyugtatgat, a bátyám tényleg elhiszi, hogy megvédhet mindentől.

Hányok megint- és még egypárszor.

Ad valami tablettát, és berak az ágyba. És én ugyanúgy félek a sötétben, mint 15 éve. Hangja rezzenéstelen, nyugodt és gondoskodó. Nem hagy egyedül-mellettem alszik el.

És Anyu és Apu, és a Nagyi és a Papi, és Zsolti a kettőnk összefonódott ujjai-kezei-karjaiban láthatja viszont azt a szeretetet, amit ők adtak, míg éltek, és a szeretet, ami mindig is élni fog köztünk, hármunkban, míg élünk...míg itt vagyunk.

"Mostantól én vigyázok rád..."

Reszket az ablak a szélvihartól. Úgy reszket a gyomrom is. Cigi-egyik a másik után. Mégis képtelen vagyok kifújni magamból az idegességet. Remeg a kezem: adrenalin. A torkomban egy vattacsomó, mely egyre nő. Nem tudok sírni, de érzem, hogy megöli a belsőm ez a feszültség. Nem érzek fájdalmat, mégis fáj, csak a nyomást érzem, a feszülést, a remegést. Ha sírásban törnék ki, hánynék. Sötét van. A lakásban nem égnek a villanyok. Gyertyák égtek, mikor Zsolti haldoklott. Gyertyát gyújtott, mikor féltem a sötétben...és mindig azt mondta, hogy a tűz fényénél..."Nézz körül, Kicsi...ne félj körülnézni...ne félj az árnyékok játékától. A tűz fénye varázsolni tud...varázsolja az árnyakat, varázsol bármit, amit szeretnél. Hidd el, hogy minden megtörténhet, ha a tűz ég." Basszus, minden mondata Oscar díjat érne...vagy csak Nekem, nekem Ő volt az Isten, a Férfi, az Érték, a Világ. Ültem én itt sok éjszakát, cigivel, cigi nélkül, sebekkel a testemen, a lelkemen, könnyekkel, anélkül, szőkén, pizsiben, télen és nyáron. De sosem telt el úgy éjjel, hogy álmos rekedt hangon meg ne szólalt volna mögöttem. "Kicsi, miért nem alszol, baj van?" "Nincs baj."-mosolyogtam rá. Mert a hangjával elsöpört minden bajt. Ha ott volt, és a hátamhoz ért a mellkasa, ha átölelt a karja, és az arcát az arcomhoz szorította...már semmi baj nem volt. MERT ITT VOLT. ÉS SOHA TÖBBET nem fog megszólalni mögöttem. Kaphatok itt agyvérzést is...

Tudom, hogy azon a felhőn ül, ami az ablakra néz. Tudom, hogy a park fáival integet, tudom, hogy itt van mindenhol, bennem, s körülöttem. Mindenemet odaadnám...

Hányok, és kitör rajtam a sírógörcs. Tart, ameddig tart, totál egyedül maradtam, én vagyok az egyetlen, akire számíthatok. Hány ilyen éjjel lesz, amikor saját halálomat kívánom azért, mert elviselhetetlennek tartom a fájdalmat?!

Mégis függő vagyok...függök a fájdalomtól. Annyira fáj. Miért csak a jók mennek el???

Akkor ott, kislányként, és később a gimiben tiniként...annyira tökéletes volt minden. Egy álomvilág volt az, amiben a bátyáim felneveltek. Talán pont emiatt kell most mindig az ellenkezőjének történni. Ennyi jó után most ennyi rosszat kapok. Az élet egyensúlya...azt hittem, hogy az élet örökre az adósom marad, amikor Zsolti meghalt, mert ebbe még azóta sem tudtam belenyugodni. De nem. Szemetebb az élet sokkal ennél...elvette a férfit...az egyetlent, akit szerettem...aki a világot adta nekem, mint nőnek, ahogy Zsolti is, mint a kishúgának.

A családi-és magánéletem egy katasztrófa, és most jön az, hogy a sulit is elcseszem?!

Tegnap beszéltem Petivel. Bementem arra a szörnyű helyre, ahol dolgozik, az egészet mostantól még jobban utálom, mint eddig bármikor. Mondta, hogy egyáltalán nem gáz, hiszen semmi sem volt adott, hogy megcsináljam a vizsgát. Szar előadások, szar tananyagok, szar tanárok, szar vizsga, és direkt rúgták ki az évfolyam 2/3-át. Ne akarjak a semmiből tökéleteset alkotni.- ez Tőle nagyon magasröptű. :) Látszik, hogy ő is ezen a szar egyetemen tanult. Utálom nagyon!!! Majd mehetek be neki segíteni, és akkor majd magyaráz. Mondtam, hogy bőven elég, ha otthon magyaráz, akkor is a hányinger kerülget.

Jason-nel sétáltunk egész este-szabály: vizsganapján nem tanulunk-ellenben szoktam, de ha hazajövök, akkor tényleg kihagyom. Végigjártuk a temetőt, hát ez egy nagyon hosszú séta. Megegyeztünk abban, hogy legszívesebben mi sem lennénk máshol...amióta meghalt Robyn, üres a szoba...az élet elkezdődhet bárhol...de véget is érhet bárhol...ha meghal az, aki az életet jelentette..már ha képes az ember ennyire szeretni. Sok orvosjelölt nem érti az ilyesmit, körülnézek, és eldöntöm, inkább haljak meg, mint hogy a kezük alá kerüljek...ezért is utálom most az egyetemet-tök máshol állok érzelmileg. Jason mellett...a múlton szenvedve. Mint egy szellem, aki örökké kísért, mert nem tud megnyugodni.

Rég sírtam ennyit. Rég voltam ennyire letargiás.

Ráadásul jövő héten Em is ki fog borulni, Anyu és Apu halálának évfordulója lesz. Ilyenkor szólni sem lehet hozzá. Jó, én is ilyen vagyok. Megértem. Ezt még ilyenkor is meg tudom. Amúgy meg bezártam az ablakaimat, mindenki békén hagyhat, aki csak a hülyeségekkel jön, aki sosem segítene semmiben, aki átlagember a 21.században (mindent a sikerért..), aki lelkiszegény...vagy egyáltalán, miattam értékes ember is lehet, engem békén hagyhatnak.

Szóval a mai nap.

Emil lent volt az egyetemen, így együtt jöttünk haza. Útközben beugrottunk, illetve kerültünk egy kicsit...hoztunk játékokat a gyerekosztálynak. :) Egy tűzoltó autóval játszottam egész úton. :)) De iszonyat hosszú volt...útközben kiderült, hogy meglett a 2. vizsgám. Nem örültem neki túlzottam-sőt egyáltalán-a múltkori miatt...végig fogom szorongani ezt az egy hónapot-feleslegesen,, mert kudarcot fogok vallani.

Persze ezt senki nem hiszi el. Mert én soha nem vallok kudarcot. Tökéletes vagyok. Hát a világ változik...azért, mert gyerekként szuperzseni voltam, attól még összedőlhet a világom...mintha minden erre menne ki...mintha a sötét felhők mind ellenem szövetkeznének...és senki sem érti meg, hogy mennyire félek.

Azt hittem, sosem érünk haza...

5 éves korom óta tudok vezetni-enyhe túlzással persze. Kb. ekkor kezdődött a balett karrierem, amit a csúcson hagytam abba- miután nem hogy járhattam volna-élhettem volna balett intézetben 13 évesen. Az átlagos életet választottam. Egy évvel korábban ki akartak tenni az elemiből, mert menjek érettségizni inkább. Nem. Gimis akartam lenni. Mint mindenki más. 15 évesen mondták, hogy ne járjak be, felvételizzek fősulira, elkezdhetném 2 évvel korábban...nemet mondtam, szerettem Jane-nel lógni, meg pasizni...bulizni...tininek lenni. 16 évesen 147 lett az IQ tesztem. 17 évesen megnyertem a suli/állam/ország összes tanulmányi versenyét, rákattantam a teljesítésre, a tudásra, tanulásra, kitágult a világ, őrülten kerestem a határaimat, de nem találtam. Őrült kis tini voltam, napokig feküdtünk kidőlve a drogoktól, meg piáktól, átbulizott, átszeretkezett éjszakák után, de hétfőn úgy jelentem meg a suliban, mint aki egész hétvégén szorgalikat körmölt-mert ezek is másodpercek alatt készen voltak. Pörgött az agyam, mániákusan vágytam minden érzelem megtapasztalása után. Néztem az eget, és imádtam azt, amit kaptam. A színeket, a határtalan szabadságot.

Bátyáim jókislány kishúga voltam, későn kezdték komolyan venni a serdülésemet, amikor már teljesen elferdült a világképem, és már nem is voltam az ő szöszke angyalkájuk. Készültem a Nasa-ba, vagy az Fbi-hoz, és közben nem néztem hátra, mert már senki nem követett. Jane öngyilkos akart lenni. Terhes lett, és így drogoztunk, senki sem tudta...ha fájt a foga-heroines cigi...azt hittem, tudok rá vigyázni, azt hittük, hogy nincsenek határok, hogy szabadok vagyunk. Jane korábban, én sokkal később döbbentem rá...Zsolti döbbentett rá mindenre. Le kellett állnunk. Rám nem hat semmi, függő sem voltam soha, csak akkor, amikor az szerettem volna lenni. Okos voltam, borzasztóan okos, egy lábon korcsolyáztam végig a vékony jégrétegen. Minden sikerült és mindenki imádott. Van, aki azért, mert szőke göndör ideálnak tartott, van aki azért, mert már minden könyvet olvastam, amit ő, van aki azért, mert láttam azokat a színeket, amiket a többségünk nem lát. Jane családjában akkora lett a konfliktus, főleg, mikor kiderült a baba, hogy kizárták otthonról. Zsolti halála ezért fog örökké az én lelkemen száradni, ahogy Jane-é is, és a meg nem született kislányáé.

Persze a dolgok nem követték egymást úgy, mint gyöngyök a láncon...senki sem láthatta a végét. Karamboloztunk Zsoltival, egy kamionnal frontálisan 150 hm/h-s sebességgel...állítólag...de így esély nem lett volna a túlélésünkre... Zsolti: sorozatborda törés, vágások, sebek, de ennyi. Én majdnem kiszálltam a játékból...de még a kómából is visszatértem.

És tessék. Ott volt a határ, amit kerestem: határ élet és halál között. Ez nem a mi hibánk volt. Történt valami bennem...rá kellett döbbennem, mikor felébredtem, hogy súlyos gipsz nyomja a lábam, tű a vénámban, ott feküdtem a kórházban, tehetetlenül, olyan fejfájásokkal, hogy a látás zavart. Fel kellett fognom azt, hogy nem hibáztunk aznap este, mégis megsérültünk, mégis fáj, és mégis majdnem meghaltam. Akkor kezdtem először megkérdőjelezni azt, hogy van-e igazság a Földön...

Ezóta folyamatosan küzdök azzal, hogy mégis, minden ellenére megőrizzem önmagam, a hitem, és ha harcolva az árral is, az iszonyat durva árral, MÉGIS...

Csak így lehet boldogan élni. Csak így lehet másokat boldoggá tenni.

És most ez sem érdekel. :(