Emma

Mindig elfelejtem...mindig teljesen, kompletten, totálra, abszolút amnézia!!! Mindig...azt...hogy egy rohadt porszem vagyok, egy senki, még egy gépezethez sem tartozom, tökéletesen helyettesíthető, pótolható vagyok. Nem érek semmit. Semmit. Hiába szenvedtem végig életem legnagyobb részét rózsaszín pillangók után ugrálva, valótlan álmokat kergetve-sprintelve...hiába. Ez sem számít, nem írja a strigulákat senki. Isten?! Talán...mikor hiszem-mikor nem.

Nem sikerült a vizsgám. Nem tudom, hogy lehet, persze, mert elfelejtettem, hogy történhet ilyesmi. Ráadásul ennek annyi. Egy évemnek annyi. Valószínű, hogy egy évvel később tudom így befejezni az egyetemet. És mindez velem történik, mikor annyira lelkiismeretes vagyok és hibátlanul csinálom a sulit. És azokkal nem történik, akik nem is készültek. Miért történhet meg ilyesmi??? Vagy akkor...miért tanította nekem Zsolti, hogy a jóság mindennél többet ér??? Istenem, mit kéne tennem??? Hinni?! Hinni abban, amit Zsolti mondott, hinni azokban, akikben látom a fényt, hinni az értékekben, önmagamban, a világban?! Vagy végre felnőni...Dr. House-ban van valami egészen reális...!!!

Mindegy. Most nem hiszek. Nem hiszek az egészben. Kiborultam, a padló alatt fekszem. A testem mozog, él, tevékenykedik, de a lelkem nincs sehol: értetlenül szemléli a világot.

A fogászat miatt...oke, tudtam, hogy az egyik leghúzósabb...tanultam is rá eleget, mégis át lettünk vágva, több mint a fél évfolyamot megvágták. Najó, ha ezek után meg merik tenni, hogy halasztanom kell egy évet a fogászat miatt, akkor esküszöm fogorvosnak megyek. Öhhllleeee...

Felhívtam Emilt sírva. Magasról szartam le, hogy ezzel a saját halálomba kergetem magam, tudatalatt bíztam a testvéri szeretetben...először nem tudta, hogy reagálja le..így nem reagálta le sehogy: "Most erre nem tudok mit mondani...egyél, aludjál, aztán jobban leszel." Ugye?! Tök semleges...ma visszahívott (munkából sosem szokott..), hogy semmi baj, minden ok, az sem baj, ha egy évvel később tudom befejezni...meg hogy ne adjam fel..még minden sikerülhet, hiszen, ez még csak az első hét...etc..etc..rendi volt...Tőle abszolút nem megszokott módon..

Nem hiszek neki. Egy vesztes vagyok. És a gondolatok sem formálják a történéseket. Véletlenszerű minden, nincsen sors, minden rajtunk múlik. És én elcsesztem, és cseszem el folyamatosan, és már utálom az egészet. Utálom, hogy nincs Zsolti, utálom, hogy Larry...utálom, hogy nem látok semmi jót a világban...hogy újra fekete ködön keresztül nézem a világot, hogy a mellkasomon van egy szikla, nem tudok lélegezni...lehet, hogy ilyenkor nem is élek. És az sem érdekel, hogy a negatív energiák hogy vesznek körbe, nem érdekel, hogy másokra hogy hat. Nem érdekel semmi.

Ez egy ultraszar világ, élet...sehogy sem jó. Bár képtelenek lennénk álmodni...

Én nem szeretnék többet, mert folyton csalódnom kell. Önmagamban és a sorsban. Hát hányok az egésztől.

Peti...ő sem érdekel. Nem. Az elvárások Tőle és Emiltől teljesen meggyilkolják bennem a hivatástudatot, utálom az egészet. De azt is utálnám, ha nem szenvedhetnék itt. Mást nem tudnék csinálni. Ezt tanulom, ennek élek, ehhez értek. Miért nehezítik meg?! Ha itt kell hagynom a sulit, megölöm magam. Egyszerűen ilyen nincs, hogy minden meghal körülöttem.

Szóval képtelen vagyok elmondani Petinek...neki amúgy abszolút nem szokása felelősséget, meg terhet pakolgatni rám, de fogorvos basszus. Múlt évben még tanított is...kész-kész-kész...

Feladom.

Annyira irigylem a szomszédos kollégiumot!!! Szombat este van, és buliznak, és nyár van, és ciripelnek a tücskök!!!!!!!! Ááááááááá...deszar!! Bár mentem volna jogásznak...de jah..igazából amit megtehetek...hogy fogom a cigim, kimegyek az erkélyre, és gyönyörködök a város fényeiben...és minél lassabban szívom el, annál több időt tölthetek azzal, hogy frusztrál az egész szitu. Dejó...

Kedvenc túlvilági drágám szokta mondani...az ember akkor ér valamit, ha önmagával kezd küzdeni.

Akkor én rohadt sokat érek...

Ez van. Az élet egyszerű: élni kell.

:)

Az első vizsgám "excellent" lett!!! :))) A leges-legelső ebben a félévben!!! :) Fúh, hát jól összekaptam magam...és hát ezek után úgy érzem a többi is menni fog. Törekszem ugyanúgy arra, hogy évfolyamelső legyek...még szerencse, hogy a tesztek eredményeit is valamelyest ki lehet javítani vizsgán...fúh, meg most tényleg az lesz a legfontosabb, hogy szép félévet csináljak...ez az egyetlen, ami még maradt...lehetek tökéletes egy tökéletlen életben?!

Egyébként...már hónapok óta nem voltam a pszichológusomnál, de azt hallottam, bekattant...furcsa érzelemkitörései vannak, és fontolgatja a kórház, hogy kirúgja...nagyon durva, hogy hozzá jártam, és minden, minden titkomat és érzésemet megosztottam vele. Vagy csak a pszichológusok is kikészülhetnek?! Persze, gondolom, ahogy a sebészeket is megműtik...ööö, vagy inkább egy műhibához kéne hasonlítani, ami meg abszolút nem megengedett..szóval már nincs lelkiismeretfurdalásom, amiért nem járok hozzá, már nem kell azt éreznem, hogy ezért bekattanhatok...csak én vagyok az, aki irányítani tudja az életem..

Emil még mindig eléggé kivan. Kivan otthon mindenki. Nagyszerű ez az abszurd ellentétesség, hogy mikor én vagyok padlón, mindenki tök jól van, máskor meg épp fordítva...ááá..mindennap hívom, hogy jól vagyok, semmi baj. Öngyilkos sem leszek, eszem normálisan, a szívem is jól van, migrén is régen volt, meg egyébként is...újra az a jókislány vagyok, aki a húga...és tudja, hogy repülni is képes vagyok, ha nagyon akarok. :) Jaj, de valahogy mégis nagyon aggódik. Velük egyébként minden ok. Dolgoznak...élik Lucy-val a jegyesek életét. Elvannak Petivel, meg a szomszédokkal. Konkrétan semmi baj sincs, csak ez a szorongató feszültség, ami néha rájön a bátyámra. És nem tudok segíteni ezen...majd az idő...

Peti dolgozgat, meg tanítgat...most már annyit nem, hogy vizsgázunk. Holnapután vizsgázom fogászatból, épp elég elvárás van felém. :)) Egy nagy undormány ez a tantárgy, de ezt is meg kell csinálnom nagyon-nagyon jóra.

Jason-nel rengeteget beszélünk...nap mint nap, reggel-délben-este..nagyon "együtt élünk". Nélküle viszont nem bírok Larry-re gondolni, és arra, ami történt...egyedül nem megy, talán neki sem.

Sikerült annyira összeszednem magam, hogy ne vágjanak ki a patológián!!! Annyira örültem, innen vezet az út a hegytetőre...ott leszek megint, igérem...

Csak annyira vakok vagyunk nem néha...!!! Sírtam tegnap...nem vagyok az a sírós fajta...ritkán, de akkor nagyon..de...amennyi tragédia történik az életemben, amennyi történt...ahhoz képest, amiért sírtam...és amikor...

Komolyan, néha annyira szarul jönnek össze a dolgaim...épp a bátyámmal ültem a kardiológián, ami tök felesleges...nincs semmi bajom, de nem veszekszem...vettek tőlem vért-vagyis Em (más ne pakoljon fémet a vénámba), amikor kijött rajtam. Tök gáz volt...

Ráadásul tényleg csak amiatt, hogy az emberek bántanak, bántottak. Amikor csak a rosszindulatukkal, irigységükkel, önzőségükkel gondolkoznak, és tök mindegy, ki a célpont, vaktában lövöldöznek. Soha ilyesmit nem szoktam felvenni, lepattan rólam, mint egy plexiről...én tényleg szabad vagyok. De a héten valamiért hagytam, hogy belemásszanak az életembe, dolgaimba olyanok, akiket soha nem engednék közel. Szóval kb. mint egy elemi sulis kislány sírtam. Em meg azt hitte, a tűtől félek..de annyira kiborultam, hogy nem is tudtam normálisan elmondani, mi bajom. Még szerencse tényleg, hogy más a környéken sem járt...:D Be is döntötte az ablakot a vihar...kísérteties volt..aztán mikor elmondtam, hogy mi bajom, leadta a bölcs tanácsait: "Ne foglalkozz velük..." Hát igen...nah, szóval kell, hogy az ember úgy nézze a történéseket, hogy belül stabil legyen az önképe. El se hiszem, hogy felvettem ilyesmit, egy ilyen embertől. De a bátyám se semmi...ha én képes vagyok 8 évesként viselkedni, ő is lesüllyed legalább ennyi évet, és legyszívesebben megverne mindenkit, aki bánt. :)) Aztán belémszúrhatta a tűt...

Aztán kiderült, hogy tényleg semmi bajom, csak a stressz. Vagyis...az a stresszelős fajta sem vagyok. :))) Inkább úgy fogalmaznék, hogy a megfeszített tempó...nagyon gyors az életem. 48 óra sem lenne elég a munkához, és még akkor sem pihennék. Mondta a kardiós doki, hogy pihenjek néha...erre csak annyit reagáltam: "Te is orvosin végeztél..." Csak mosolygott...ez a mi életünk...

Em aggódik...rosszul van, nem alszik...most meg neki lesznek aritmiái miattam...de majd talán megnyugszik, ha én is megnyugszom. Ööö...majd úgy 2 hónap múlva, ha levizsgáztam patológiából, meg sebészetből. Lesz még ezen kívül sok vizsgám...de azoktól nem félek ANNYIRA...mondjuk még a fogászat húzós lesz...

Oké...ma van az a reggel...

KÉPES VAGYOK RÁ!!! :)))))))))

De tényleg, vissza fogom szerezni a szenvedélyem, ezért (volt) érdemes élnem!!!

Mindenkinek nagyon szép napot!!!

Ne haragudjatok...régen írtam már nagyon...

Gondoltam már sokszor, hogy írok...de valahogy nem jött ihlet.

Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Tök szét vagyok esve.

Már az orvosiban is kételkedem...jó...99,9%-unk kételkedik, de bennem mindig az a megmagyarázhatatlan szenvedély élt, amit egyik évfolyamtársamban sem láttam sosem. Mindig mindent tudni akartam a szervezetünkről, a betegségekről, a gyógyításról. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt. Mindig szívesen tanultam, és a legjobb akartam lenni. Az is voltam.

Szerintem nem sokan tudjátok megérteni azt, hogy milyen érzés hajnalig tanulni úgy, hogy még kedvem is van hozzá...vagyis volt. Ha valami kórházas izé megy a tv-ben, rögtön átkapcsolom, régebben meg minden szart felvettem...meg 5000 könyvet olvastam el...és folyton Zsolti mellett lógtam a kórházban. Fanatikus voltam.

Most meg herótom van az egésztől. Nem elég, hogy kihúnyt bennem a láng, utálom. Bizonytalan vagyok, és szétesett. Pedig a béka fejét így nem lehet levágni. Az mégcsak hagyján. De nem szúrhatok a nyakába senkinek egy tűt úgy, hogy nem vagyok határozott. Nem vehetem fel a fehér köpenyt úgy, hogy utálom az egészet. Minimum tisztelnem kellene. Hánynék magamtól.

Az a baj, hogy rég volt sikerélményem. Vagyis vannak...tarthattam előadást az immunológia osztályon...megjelent két cikkünk...de pont a sebészetet szúrom el mostanában mindig...a felvételi vizsgákat, a teszteket, a patológiát...pedig ha összeszedném magam, évvégén felvennének a sebészetre. De cseszem el a dolgokat. Nem tudok koncentrálni, pörög az agyam...hhhhuh...és persze stresszelek ezerrel. És a depressziót se hagyjuk ki. És így nem fog menni. Egy reggel fel kell ébrednem, hogy "képes vagyok rá", és bele kéne húznom, mert gyomorgörcsöm van attól, ahogy cseszem el a napjaim.

Ráadásul van valami baj a szívemmel. (A "bár meghalnék" nem egyszer fordult meg a fejemben...) Először fel sem tűnt, mindenkinek vannak extrázgatásai, de amikor nem kaptam levegőt, annyira fájt a mellkasom...az már durva volt. Jah, én, mint orvos gyerek és medika, az utolsó utáni percben mennék orvoshoz...de sajnos naponta többször is megismétlődött, hát meg kellett jelennem Emnél, hogy mondjon rá valamit.

Halál ideges volt persze, elmondtam neki, hogy mi van, alig szólt hozzám-csak néhány szót, meghallgatta a szívem, a mellkasom, aztán megnyugodott, nem hallott semmi bajt. Mondta, hogy akkor kéne hallania, amikor fáj...csak általában nem vagyok otthon...namindegy, aztán sikerült a szívbajt, meg Emet is otthon találni egy este, tv-zés közben. Kb 5 fonendoszkóp hever otthon..fogta a zöldet és benyomta a pizsim alá. Megint halál ideges lett, nem láttam rajt, csak éreztem, közben Peti is kirohant a szobájából, hogy hívja a mentőket. Aztán elmúlt...Em lassú mozdulatokkal lerakta a fonendoszkópot az asztalra, rámnézett, és azt mondta, hogy ha egy másodperccel több ideg extrázott volna a szívem, tényleg hívták volna a mentőket. (Mert az extrasystole után jön a tachycardia, fibrillatio, aztán nyekk...) Szedek magnéziumot, de bátyus szerint halálra stresszelem magam...hát jah...az orvosi, meg a kórház mégsem egy pipacsokkal teli rét.

Mindegy. Holnap összeszedem magam. Orvos leszek, olyan, aki vállalja a felelősséget. nem számít, hogy annyi mindent elszúrtam, holnaptól újra nekilendülök. Nehéz lesz...de meg fogja érni. Mindig megéri. :) Mert ez az én utam.

Menni fog. 

A héten elég felületes voltam. Máshol járt az agyam, és túl sokat járt. De örülök neki, hogy ezt sikerült észrevennem, és igyekszem nem sokat agyalni hülyeségeken. Bánt, hogy emiatt az empátiakészségem csökkent, pedig ez akkor sem szokott, amikor végkimerült vagyok.

Pedig azt szokták mondani, hogy ha más bajaival vagy elfoglalva, akkor jobban tudod a sajátodat is megoldani. Nekem egyik sem sikerült. Nem mondom, hogy padlón vagyok, de sokkal jobban össze fogom szedni magam.

Már nem félek attól sem, ha más leszek. Az ember változik, sosem lépünk ugyanabba a folyóba mégegyszer. Nem érdekel az egyetem, egy diplomát szeretnék, aztán ügyelni éjszakákat. Segíteni szeretnék idegen embereknek, akikhez csak órákig kell kötődnöm, órákig kell vállalnom értük a felelősséget, így aztán már nem bánthat, ha elmennek. Soha többé nem akarok kötődni máshoz, nem akarom átélni azt az érzést...

...hogy Rá gondolok, hogy sietek hozzá, és rádöbbenek, hogy már nincs...hogy mi történt...

Vagy bárcsak örökké 17 éves maradhattam volna...amikor még élt Zsolti, és a legnagyobb problémám az volt, hogy folyton veszekedtünk Emillel-hülyeségeken. Úgy szerettem Zsoltit, őt mindenki szerette. Folyton ott lógtam nála a kórházban, és tanultam, hogy egyszer majd én is orvos lehessek. Annyira éreztem, hogy az életét áldozta volna értem, annyi időt töltöttünk együtt...a legjobb barátom volt. És a bátyáimnak is. Még Emillel is tudta, hogy hogy kell bánnia, hogy megszelídítse. Olyan szar lett minden, és annyira jó volt minden. Zsolti egy olyan világról mesélt, amit most nem találok, nélküle nem megy.

És szerelem nélkül sem.

Megszakad a szívem Rose-ért, annyit pityereg, és én lelki zombiként ölelésnél többet nem tudok tenni. És nem udom megérteni.

Szerintem az a baj, hogy akkora fájdalmat kell elviselnem, hogy a többi ember fájdalma banálisnak tűnik. Érzéketlen vagyok. Undorító önző lény. Zsolti nem erre tanított.

Elvesztette a szüleit, a nővérét, a menyasszonyát...és mégis megőrizte tiszta a szeretetét az emberek felé. Mondjuk Angel, a menyasszonya egy kígyó volt...az esküvő napján szakított Zsoltival. Mégis elégedett volt...elégedett volt velem, a tóparttal és a naplementével.

Nekem is ezt kellene csinálnom. Egy önző dög vagyok, hogy birtokolni akarok.

Az élet egyszerű...élni kell...

"There is a pleasure in the pathless woods,

There is a rapture on the lonely shore,

There is society, where none intrudes,

By the deep sea, and the music in its roar:

I love not man the less, but Nature more,

From these our interviews, in which I steal,

From all I may be, or have been before,

To mingle with the Universe and feel,

What I can ne'er express, yet cannot all conceal."    /Byron/

A szívem szakadt meg, mikor csütörtökön felhívtam Rose-t, hogy mi újság, hogy van. A Robynnal történt dolgok őt is felzaklatták- Jason-t a fiának tekinti.

Sírt, és nem is igazán tudta elmondani, hogy mi van. Nekem meg várnom kellett péntekig a hazautazással, a neurológián eeg-ztem egész hajnalban-reggel, aztán meg a belgyógyászaton közöltem a rossz híreket: vashiányos anaemia, tumor...más nem is jut eszembe. Peti eljött értem, és hazavitt, de végig aludtam az utat, iszonyat ki vagyok merülve- CSAK MINT MINDIG. Evés nélkül rohantam Rose-hoz.

És újra be kellett látnom, hogy vannak olyan családok, amikor az ember előbb bízhat meg idegenekben, mint a saját gyerekeiben. Anyatigrisként óvom Rose-t, mintha a nagymamám lenne, próbáltam beszélni a fiával, és a menyével. Annyira nem volt hatásos, mint ahogy én éreztem annak, mindenesetre Jason-nel bevásároltunk neki, én leápoltam a kutyusát (nem tudom, melyikük idősebb:)), és mindig segít neki az ölelés...

És akkor megkérdezte, hogy mennyi ideig fogom hordani a "múlt gyűrűjeit". A saját jeggyűrűm, Anyu jeggyűrűje, és egy másik, amit Zsoltitól kaptam. Több gyűrűm van, mint ahány családtagom...sosem gondolkoztam azon, hogy valaha le kellene vennem őket. Talán majd egyszer...

A reggelt Zsolti sírjánál töltöttem, és zokogtam. Sokat, sok ideig, teljesen értelmetlenül. Annyi fájdalom van bennem, hogy a sírás csak még fájdalmasabbá teszi, nincs, mi megkönnyebbülést okozhatna. Megint sokat töprengek azon, hogy tudnék én is átkerülni a másik oldalra, ezt fájdalomcsillapító nem enyhítheti...és ilyenkor annyira sötét minden, hogy a bátyáimra sem tudok gondolni, akik a világ összes szeretetével imádnak...

Most még az evés témát is hanyagolják, pedig nem megy le semmi a torkomon. Mintha a testem sem tudná eldönteni, hogy élek, vagy már nem. Em annyit mondott, hogy legyek türelmes, működni fogok újra.

Robyn gyönyörű volt. Egyszerűen olyan friss volt az arca, mint egy téli séta után. Erősnek tűnt, mégis nehezen mozgatta a karjait. Én csak egyetlen egyszer találkozhattam vele, de a lénye által megláttam az igazi szépséget. Azt a szépséget, ami a természetből fakad. Amikor nem is látod igazán a vonásokat, sokkal inkább a kisugárzás az, ami rabul ejt.

A műtét nem sikerült. Bár a sebész-onkológus team nagyon bizakodó volt- meglepő módon-, mégis...Robyn hasüregében túlságosan szétterjedt a tumor. Nem számított komplikációk léptek fel emellett, s Robyn nem volt elég erős. Istenem...hogy szabhatod meg, hogy ki meddig éljen, és kinek mennyi fájdalmat kell elviselnie, illetve cipelnie a vállán egy életen át?

Nem lehettem ott a temetésen, pedig szívesen nyújtottam volna Jase-nek a lelki támaszt, Rose megtette ezt helyettem. Hát...nem tudom EZT SEM kifejezni szavakkal, mennyire ramaty állapotban van Jase. Nem tudom, melyikünk cipeli a nagyobb keresztet. Az életemet odaadtam volna (ez az áldozat kezdi értelmét és súlyát veszteni-úgy érzem..) azért, hogy Larry-vel végre összejöjjünk, a karjaiban alhassak el, és úgy is ébredjek fel, hogy csókoljon naphosszat, hogy álljon mellettem, ha baj van, hogy megkérje a kezem...megkaptam. Jason és Robyn között az érzelmek beteljesületlenek maradtak...nyilván kirúgták volna Jase-t, DE KIT ÉRDEKEL, MIKOR A SZERELEMRŐL VAN SZÓ??? És arról, hogy a lány szemében a láng egyre halványabban fénylett...ez eszméletlenül megható. Jason valami felfoghatatlanul erényes...hűh..

Hát...csak bízni tudok abban, hogy egyszer majd újra tudunk mosolyogni.

Talán egyszer majd valamikor...

Robint hétfőn műtik.

21 éves...és ez az egyetlen esély...és nem nagy esély...Jason egy percre sem hagyja magára, és senkit sem enged a lány közelébe. Egy burokba zárkóztak, mintha világvége közeledne, s az, ami kettejük között van, mindentől megmenthetné őket.

Tiszta, szent, makulátlan érzések, és olyan szintű harmónia, amelyet szinte fizikailag lehet érezni. Jason fürdeti őt, szerelmesek, de egy csók sem történt, sem szó, sem tett, csak a rezdülések. Gyönyörű...

Péntek délután megírtam a fej és nyaksebészet intézet tesztjét, de pocsék lett. Teljesen szét voltam esve. Nem tudtam lekezelni a stresszt, nem tudtam figyelni, nem láttam át, nem jutott eszembe még az sem, amit amúgy tudtam. Kudarcot vallottam. Egy gyenge elégségeshez lesz elég. És mi a különbség? Talán azt hiszed, hogy keveset tanultam. Ugyanannyit tanultam, mint a kitünő tesztjeimre, sőt..talán még többet. Minden velem volt, ami kellett volna a jó eredményhez, csak a harmónia nem. Az ezüstfonal kicsúszott a kezemből. Igérem, megtalálom.

Ne hidd azt, hogy az élet úgy működik, hogy minél többet küzdesz, annál feljebb jutsz. Már nem divat a maximalizmus, az anorexia és a színjátszás. Ezt nem lehet örökké csinálni, max. a gimiben. Ami kell...az a józan ész, a hit, hogy magadévá tudod tenni az ismereteket, az egyensúly, a harmónia, hogy figyelj a tested jeleire. Ha álmos vagy, aludj, ha kiborulsz, szellőztesd ki a fejed. De az erő és a bátorság...a legfontosabb!!! Bátorság a kockázattételre, kockáztasd meg, hogy bízhatsz az életben. Támaszkodj a legjobb szerencsére, hagyd, hogy az arcodba suttogjon a szél, hagyd, hogy felrepítsen, bízzál benne, mert sosem leszel nagyobb nála. Nem lehetsz. Soha. Ő dönt. Bízzál benne, hogy jót akar Neked. Erő arra...hogy MEGŐRIZD önmagad, a hited, a szereteted, az erő, hogy nem hagyod elvakítani magad, bármi is történjék, erő a MEGBOCSÁTÁSRA, erő a szeretetre, a boldogságra.

Minden benned van...a lehetetlen csak annyi, hogy felfogod a szó jelentését, amit a félelem táplál, s a negatív energiák el is hitetnek veled...tudom az igazságot...az igazság az, hogy CSODÁLATOS VAGY...bármikor, bárhogy...VÁLLALD.

Egy fiú feküdt az országút közepén, alig idősebb nálam, talán annyi, mint Larry volt...orvosért kiáltottak. Két dolgot tehettem. Kiabálok én is orvosért, vagy vállalom az orvos szerepet. Vállaltam. Lefékeztem az autóval, és odarohantam. Nem számított, hogy hány kérdés nem ment a teszten, életet kellett mentenem. Mindenűtt vér volt, a fiú arca hófehér a sokktól, és a fájdalomtól. Talán két másodperc telt el, míg rájöttem, mi a baj, és nem a látványból ítéltem, nem a szememre támaszkodtam, hisz mindenűtt vér volt. Megérintettem az arcát, megnyugtattam, és leszorítottam a pulzáló ütőeret. Egy szerető érintés megmentette a lelkét, egy erős nyomás az életét. És ezt bárki megtehette volna, nem kellett volna "orvos"-nak lennie.

Péntek délután 500 km-t vezettem. Nyugodt szívverések közepette követtem a napnyugtát. Gyönyörű élmény a nyugvó nap felé vezetni, gyönyörű élmény életet menteni, hit nélkül nem ment volna. A szürkület eljöttével a fák színe feketébe borult. Sok km-en át iker fák, iker vidékek váltották egymást. Mintha egy olajfestményben utaztam volna. Az ég sötétedett, otthonosan és biztonságosan éreztem magam a közelgő est fényeiben. Mi árthat nekem? Elvesztettem mindenem. Ha nem látok a szememmel, majd látok mással, nem számít. Hosszú volt az út, nagyon hosszú. Megváltoztatott. Tudtam, hogy Emil már vár, nem találkoztunk Larry halála óta. Édes volt. Tesós este a hétvégi házunknál. Nyugatra, majd északra vettem az irányt. Gondolatok milliárdjai homogénné változott, mint amikor a háborgó óceán hullámai felé Isten kinyújtja öreg kezét, s kisüt a Nap, kisimul a felszín. A fejemben is ugyanígy zajlottak a dolgok. Újra csak én voltam. Szülők, nagyszülők, Zsolti, Larry nélkül, napokkal idősebben, letisztultan.

Em kint várt, zsebre tett kézzel, tornacipőben. A pulcsijának szeretet illata volt. (És ha elvesztem őt is?????????????????) Mezítláb és fekete kosztümben siettem hozzá, göndör-szőke hajam már rég kicsúszott a csat szorításából. A hold fényében fáradt arca annyira hasonlított Zsoltira...ahogy teltek az évek, egyre jobban hasonlított hozzá.

Ott, akkor szövetséget kötöttünk. Vége a háborúnak. Örökre.

Ő is tudta, hogy egy felnőtt nő áll előtte, már nem egy kislány. Úristen, felnőttebb már nem is lehetnék. Rámmosolygott, és megtörtént.

Em sírt.

Büszkébb nem is lehettem volna rá. I ve never seen him cryin before that night. Ive never adored him much more than then. Soha nem állt még ennyire közel hozzám. Alig szóltunk egymáshoz egész este, csak éreztük az auránk közös bizsergését, majd egymáson aludtunk el.

Köszönettel tartozom Istennek, hogy ilyen fantasztikus tesókkal áldott meg. Köszönöm az erőt, amivel hegyeket mozgatunk meg közösen, a hitet, a múltat. Ha meg kellene halnom ebben a percben, megköszönném a lehetőséget, hogy élhettem, hogy tanulhattam a világ legértékesebb embereitől, hogy segíthettem, hogy küdhettem egy célért, amiben kiteljesedtem volna, ami a legcsodálatosabb, és legfélelmetesebb dolog a világon: to be a doctor, to be a surgeon.

Kemény volt az éjszaka...

Robin kórházba került, Jason teljesen kivan. Azt hiszem, most nálam jobban senki sem értheti meg. Stabilizálták az állapotát-megint, de kellene egy műtét...ami nagyon veszélyes, de őszintén szólva nincs veszteni valójuk, és az idő ellen dolgoznak. Sokáig voltam Jason mellett, összeköt minket egy fekete szalag, ami éget, és belénk vág. Kérdések, melyekre azt hittem, találtam választ. Isten, kit úgy hittem, megtaláltam. Képes voltam szembeszállni a fájdalommal, hogy odaadok neki mindenkit, akit szeretek. Miért hittem azt, hogy mást már nem fog elvenni? Hiszen nem statisztika az életem.

Újra elhatalmasodott rajtam a komolyság, ilyenkor mindig úgy hiszem-felnőttem. Ma elutazom, vissza a suliba, és teszem a dolgom. A napok jönnek, anélkül is, hogy felkészülnénk rá. Boncolnom kell a holttesteket, nem számít, hogy még mindig képtelen vagyok őket halott anyagnak tekinteni. Valaha ők is ugyanolyan szerettek voltak, mint akiket én vesztettem el. De nem fogok félni, mert tennem kell. A szike a kezemben lesz, és tennem kell a dolgom ugyanúgy. Teszem is. Ugyanúgy fogok kutatni is, bár elvesztettem a hitem, hogy van-e értelme. Talán egyszer megtalálom. Most akármilyen szar is, csinálni fogom, mert ezt még nem vesztettem el, évvégén leteszek valamit az asztalra, ami után még közelebb fogok állni ahhoz, hogy orvos legyek.

Most mit csinálhatnék?! Csinálhatnám megint azt, mint, mikor Zsolti meghalt. Hónapokig bezárkóztam a szobámba, és beleőrültem a fájalomba. Megint más ember leszek...kérdés, hogy ki tudok-e mászni ebből is, vagy már nem. De addig csinálom, amit vállaltam. És hiszek benne, hogy van értelme.

Aznap felperzselte a gyűrű az ujjam. Rosszul lettem gyakorlaton és összeestem a csoport előtt. Gondolták csak leesett a vérnyomásom. Ő akkor hunyta le örökre a szemét. Bár én is ott haltam volna meg, bár örökké tartott volna az eszméletvesztésem.

Ezt nem fogom elviselni.

Mégegyszer soha.

Rég írtam...gondolkoztam rajt, hogy soha többé nem írok. Hogy soha többé nem beszélek, hogy megggyűlölöm Istent, és az egész életet. Az okát nem tudom, de ma írok. Bár még mindig képtelen vagyok egy szobában egyedül lenni.

Gyönyörű volt a jeggyűrű, a legszebb kővel, amit el lehet képzelni. Tükröződött benne a hegyi tavak tisztasága, zöld legelők frissessége, a hajnali napfény, ami beragyogja a napot, szerelem...szerelem volt, igaz szerelem, s a szavak nem tudják kifejezni.

Em is belenyugodott, nagy volt a boldogság. Igen, úgy éreztem, visszakaptam a hitem, hogy lehet szebben és boldogabban élni. Tökéletes volt...a levegő folyton lángolt körülöttünk, és semmi sem kellett, kiteljesedtünk. Larry elhatározta, hogy átjön az egyetemi kórházba, hogy többet lehessünk együtt, én közben lakásokat nézegettem, és minden barátom iszonyúan örült nekünk. Úgy éreztem, én ha akkor, abban a percben meghalok, nem számít, mert átéltem azt, amit kaphattam, ami a legtöbb lehetett.

A szakágat is sikerült kiválasztanom, és a tesztjeim is mentek...

Pár hétig tartott. Pár hetes álom. Talán ez volt a baj. Hogy az álom nem lehet valóság-sem fordítva. 2 éves húzavona volt ez köztünk, s mikor kiteljesedett, újra megtörtént. Megtörtént az, amitől rettegek, amivel képtelen vagyok élni, ami akkora sebet ejt rajtam, hogy épp elvérzek.

Isten tette?

Miért?

Mit csinálok rosszul?

Az életemet áldozom a betegekért, a napjaimat a gyakorlatokért, a lelkemet azért, hogy a legjobb orvos legyek. Mindennap rossz, olykor fáj a hajtás, de nem számít, ha életeket menthetek. Figyelek az emberekre, segítek, szeretek, imádok...és elvesztem őket.

A szüleim is jó emberek voltak. Gyönyörűen éltek, tavaszi virágos harmóniában. Meghaltak. Autóbaleset. A nagyszüleim...akik felneveltek...meghaltak, autóbaleset. Zsolti...aki átrugdosott a kamaszkorszakon...meghalt, gyilkosság.

Felnőttem.

Szerettem egy férfit...aki a világot adta volna nekem, 2 évig várt rám...eljegyzett...

De.

Újra megtörtént.

Újra.

Újra...

ÚJRA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

M...meghalt. Baleset...27 éves volt. Vele nem csak egy részem veszett el, hanem a teljes valóm. Én...

Emil örjöng...hogy ezt előbb meg kellett volna beszélni, stb, stb...

Mégis mit? Ennek így kell zajlania, hogy Larry láthassa a tiszta, őszinte érzéseket a szememben!! Mert ha ott egy másodpercet is hezitálok...szóval Em kiborult...és most halálra van sértve.

Peti odavan!!! :) Mondjuk legjobb barátok..., és ő nem néz kislánynak 24 évesen...

Muszáj hinni a happy end-ben, és a szőke hercegben-fehér lovon.

LÉTEZIK, és a szerelem nem csak egy életre szól, annál is tovább...

Rég írtam...

Larry eljegyzett...

Mi, lányok rengeteget ábrándozunk erről a pillanatról...hogy majd ott áll előttünk életünk szerelme, egy nagyon romantikus helyen, és hatalmas meglepetés lesz...

Valóra vált...

És tényleg megtörtént...

Rózsaszín virágú fa alatt történt, amin ahogy átsütött a jeges Nap, rózsaszínnak tűnt a levegő. Talán tényleg az volt...kérdezte, hogy örökre szóló-e, ami köztünk van. Válaszoltam: "Örök, egyszerű, és ragyogó." A földöntúli szerelem...de egész addig nem számítottam rá...kérte, hogy húnyjam be a szemem. Átfogta kezeivel kezem, és éreztem a kis dobozt...még akkor sem...gyönyörű a gyűrű...

"Hozzám jössz feleségül?" "Igen"

"Igen"

A szó, amit egyszer mondunk...a kérdés, amit egyszer tesznek föl nekünk...

És úgy történt bennem is minden, mint ahogy megálmodtam: a válasz szerelemből jött.

Szóval azt hiszem, hogy felnövök...tudom, hogy nem döntés kérdése, de az, hogy vállalom a történéseket, az döntés kérdése, és hozzáállásé. Hinnem kell, hogy jobbá tudom tenni a világot, és azzá is fogom tenni. Magam mögött hagyom a sötét fájdalmat, mint ahogy annak idején kénytelen voltam Zsoltit is elengedni. A múlt már messze jár...jön a változás: a fény, és a színek. :)

Egy új nap kelt ma fel...

Hosszú volt a hét...és a hosszú hetekből mindig sokat lehet tanulni. Az évszak a tavaszra fordulással több mindent hoz magával, mint fényt, és színeket. Mert a fény és a színek is mi vagyunk, mi magunk: emberek. Nem úgy mondanám, hogy hat ránk a tavasz, hanem MI vagyunk a tavasz.

Szerintem veszélyesek a változások, de mivel tudod, hogy milyen szépségek sora fog következni, nem kéne félni tőle. Bennünk is ugyanennek kell végbemennie. És végbe is megy. A következő hetek, hónapok fantasztikusak lesznek mindenkinek. És észre kell ezt venni. Észre kell venni bennünk az érettséget, a tapasztaltságot, és reggel az utcára lépve, érezni kell a változás enyhe meleg szellőjét.

Én most nagyon féltem tőle...rég nem féltem már ennyire. De végül sikerült átadnom magam az érzésnek, ami mindenképp bekövetkezett volna, nem figyeltem eléggé, ugye. Ezután tanulok ebből, és figyelek. Úgyis csak az elején fél az ember.

Mikor Emil kiszedte a varratokat a hasamból, még tél volt...még nagyon nem láttam a kiútat. Hisztis voltam, elégedetlen, és féltem, hát akkor mindentől. Szinte nem is szóltam hozzá, sem Petihez, sem senkihez. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén, és ezzel párhuzamosan nőtt bennem is a sötétség. Közeledett az évforduló...Tudták édesen, hogy mi lesz a baj, és talán nagy baj lesz, de ez az én dolgom...hogy magamban mélyen hogy gyászolok. Egyébként meg dolgozniuk is kellett sokat, de mindegy, úgysem nyíltam volna meg..mert hát kik ők?! Csak a bátyáim. Semmi közük ahhoz, hogy mit érzek legbelül-persze ez nem így van, csak ezt éreztem.

Magányos voltam a héten, mert az akartam lenni, egyedül akartam lenni az érzéseimmel. És így még jobban zavart az, hogy tudtam, hogy Emil jön az egyetemre előadást tartani. És az évfolyam teljesen meg volt őrülve. A fiúk példaképe, a lányok meg szerelmesek belé. És én vagyok a kishúga, hát elszabadult a pokol. Meg ez a változás szele is...nagyon nem tudtam önmagam lenni a napokban. Csütörtökön jött a bátyám, tartott egy fantasztikus előadást a transzplantológiai sebészetről, és nagyon jó volt, mert úgy mondta el, hogy közben egy csomó dolgot is tanított, amit már nekünk is tudnunk kell. Mindenki odavolt. Em meg nem értette, hogy mi bajom. Miatta...azért mert ő Em, a nagy és szigorú bátyusom, aki (és Peti) már csak maradt nekem, aki imád, teljesen kiborultam. És még sosem láttam őt korábban erről az oldalról: megértett. Nem kellett elmagyaráznom akkor már, mert tudta. Amikor végre kettesben lehettünk, elmondta, hogy Zsolti nélkül az élet nem létezik, mert nem nevezhető annak. Zsolti mindig is a nagy bátyusa volt, akire mindig mindenben számíthatott még akkor is, ha eltaszította magától-amikor úgy érezte, hogy ő egy másik utat szeretne járni. Zsolti mindig, minden percben megértette, és támogatta, és segített neki, miközben főorvos volt, nevelt Petit és engem, vigyázott a Nagyiékra, elintézte, hogy az élet ÉLET lehessen. Olyan volt, mint egy csillag, aki mutatja az utat, mint egy lélek, aki meg tudja váltani a világot. A családunkban mindig is Em volt a legzárkózottabb, Zsolti pontosan tudta, hogy meddig és hogy tud úgy vele lenni, hogy tényleg vele legyen...pedig Zsolti is elvesztette a legjobb barátját, útmutató csillagát, a nővérét: az Anyukámat.

Talán majd egyszer nekem is át kell adnom azt a szeretetet, óvást, amit kaptam Zsoltitól 19 éven át. Szeretni tanított meg minket, a saját lényével. És nem csak nekünk, a betegeinek is ugyanezt tanította meg. Hát a gyerekosztályon sem jártam azóta............épp elég trauma nekem a sürgősségire bemennem..

Hazafele sok mindenben megvilágosodtam. Ilyenkor lélekben őszül egy kicsit is az ember. :) Zsolti 5 éve halt meg, a világ mégsem változott. Még mindig ugyanúgy előttem van-mintha most történne az egész...hogy Velem van. Akkor is láthattam ezt, amikor csak szimplán a mérföldek választottak el tőle. És most is tudom...hogy csak az idő az, ami elválaszt, mert ott van, fent...Anyuval, és boldog...és majd láthatom újra, ha lejár az idő. De azt kell tennem, amire ő tanított...hogy legyen értelme az életének és a halálának...a világot az én kezembe adta, és a bátyáim kezébe.

Oké. Valami fontosra jöttem rá ma. Ha medikus vagy, akkor az emberek nem bíznak benned, mert nincs gyakorlatod, tutira elbánázol valamit, főleg, ha szuriról van szó, vagy egy kisebb műtétről. Jó, hogy nem vagy gyakorlott, de most tanultad, minden kis szar részlet a fejedben van, ami esetleg idősebb orvosok fejében már kevésbé-főleg, ha elavult is már a tudásuk. Amúgy is félsz, hogy elbénázod, és akkor olyat kapsz a tanárodtól, hogy nem teszed zsebre, ha nagyot hibázol, sosem lesz belőled orvos-tesznek róla.., szóval ilyen gondolatokkal teszed-az amúgy nem túl bonyolult beavatkozásokat. De ilyen gondolatokkal még nagyobb az esélye, hogy elbénázod. Nah, ha átjutottál a nehezén, netalántán le is diplomáztál, onnantól kezdve a szakorvosok dirigálnak, te meg a medikusoknak. Hiába szerezted meg a diplomát, ugyanolyan kis szar vagy, a szakorvosok szemében-nyilván jogosan, te meg reszkethetsz amiatt is, hogy a medikusod bénáz el valamit. Megérted, mi az orvosi felelősség, és visszasírod azt, amikor csak attól féltél, hogy elbénázol egy szurit. Szakorvosként sem lehetsz elég jó, mert ott vannak a főorvosok, a profok, stb. és a kezed alatt egy csomó ember. Főorvosként már legalább a betegek bíznak benned! :D

Ebbe jobb bele sem gondolni...pedig mégis számoljuk a féléveket a diplomáig...tudjuk, mégis csináljuk...:D

Talán csak a hétfő ilyen szar. Mert megint tök padlón vagyok. Nincs oka, vagy talán a depresszió. Megtenném, most már bármikor. Már minden zavar, minden bánt. Nagyon rosszul vagyok. :(

Nem a bátyáim zárnak be a rózsaszín gyerek szobába, hanem megszoktam, hogy be vagyok zárva, és nem merek kimenni.

Úgy érzem, mindenki utál, pedig tudom, hogy nem. De az is igaz, hogy Zsolti halála óta csak Larryt engedtem be a szívembe, de tessék, nem lesz köztünk semmi.

Nem az a baj, hogy nem szeret, és én is szeretem. Az a baj, hogy nem merek igent mondani, mert akkor úgy érzem, hogy becsukom magam mögött a rózsaszín szobám ajtaját.

Tévedés, hogy az ember 18 évesen nől fel, amikor elmegy más városba tanulni. Tévedés, hogy az első szeretkezés, vagy cigi után. Az első szakítás is kamu...és az is, ha elveszti azt az embert, aki felnevelte.

A választ nem tudom. Csak kérdezek. De kéne egy váll, amin sírhatok.

És még mindig képes vagyok napokig nem enni. :(

Miért vagyok én más, mint a többiek? Hm...

Megnéztem...jólvan, hát annyira nem lett rossz, közepes lesz. Emil meg fog ölni, és igaza is lesz...nem volt túl jó itthon a hangulat a hétvégén...170 cm-hez az 52 kiló miért túl kevés??? Meg minek egyek, ha nincs étvágyam??? Ez volt a központi téma..hogy én a napfényből szándékozom élni..

Ennél sokkal többet kell tanulnom. Csak azt nem tudom, hogy hogyan. Iszonyúan szenvedek. Nincs több időm. Ha nem alhatok, én akkor inkább megölöm magam. Pedig sajnos nem alhatok annyit, amennyi elég lenne...megint tönkre fogom vágni magam. Mert másképp nem megy. Nem elég a közepes...még a jó sem. :(

Azt mondanom sem kell, hogy rámtört pont pénteken a migrén. Ez is iszonyú dolog. Mintha a fél fejem ki akarna szakadni a helyéről. A gyógyszereket meg kiröhögi. Sem a fájdalmat, sem a fáradtságot nem bírom.

Lusta vagyok és kövér.

De nem érdekel, meg fogom csinálni.

A pszichológus módszere egyébként segít...bevallom, segít...amikor tudtam, hogy a teljesítményemen rontana az izgulás, akkor hatalmas mértékű nyugodtság ült le rám. Nem ez volt a vizsgánál a baj. Többet kellett volna...

Így aztán a temetőben kötöttem ki, és kiborultam. Kiborultam, kiborultam, kiborultam, kiborultam, kiborultam, kiborultam...bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekem...bocsáss meg...egy percig sem lehetek gyenge, lusta és kövér...és egy percig sem lehet bennem rossz érzés. Mert nem bírom, megölöm magam, ha azt érzem, szabad vagyok.

Zsolti kell. Kell, hogy itt legyen, hogy megérezze, hogy kivagyok, hogy megfogja a vállam, és kirázza belőlem a lelkiismeretfurdalást, hogy segítsen...hogy elmondja, hogy én vagyok az egyetlen, aki jól csinálja, hogy más nem, és erre legyek büszke, és segítsek.

Ez a hivatás...hatalmas áldozatokkal jár, vállalnom kell a felelősséget, és meg kell változnom.

Ő most is segítene. Elmondaná, hogy hogy kell, és kész, és megölelne, és kész. De most nekem kell kitalálnom, és bíznom magamban, és Istenben.

Utálok élni, mert nagyon nehéz. Egy taposómalom, és folyton elakadok. Zsolti meg a temetőben van.

Peti egész hétvégén fogorvoskodott. Em Európában.

Tök jó fejek a rezidensei. De hát nekik is nehéz.

Nehéz, nehéz, nehéz, nehéz, és én kislány vagyok. Nem akarok élni.

A félév első testjén csoportelső lettem...:) Jó, most örültem neki, mert megdolgoztam érte. Pénteken jön a 2. test..sokkal húzósabb és nagyobb téttel, de úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó stresszelni rajt, egyszerűen csak megírom ezt is a 200 ember közül a legjobbra, aztán hello. :D Ez csak vicc persze..amit el szeretnék érni elsősorban az az, hogy tiszta fejjel menjek oda, és az első perctől az utolsóig így is maradjon. Gyakorolni fogom ezt a tiszta fejes életet. :) Ha csak ennyi is sikerülne, nem is zavarna, hogy nem lennék első. Emilt persze igen, de ő sem érdekel.

És úgy döntöttem, jó leszek...(mindig ide lyukadok ki, és sikerül is tartanom addig, míg bele nem fulladok...) Tanulok, járok a pszichológushoz, táncolok, hazautazom, elviselhetően viselkedem a bátyusokkal, igyekszem nem öngyilkosnak lenni, ha eszembe jut Zsolti. És nem szenvedek Larry-ért...

Emil elutazott, egy nagy konferencia útra, és mesélt az új állatkísérletekről...isten óvja a világot az emberektől...az orvosokat meg az állatvédőktől...

Peti meg tanár lett. :D Ezen csak röhögni tudok...ő meg a tanítás..persze, nagyon jó szakmailag, de nem tudom, hogy őt mennyire lehet komolyan venni...én nem tudnám. :D

Még annyit hozzáfűznék...hogy tegnap nagyon szép érzésekkel engedtem Larry-t útnak...és mégsem ment el...ha kapálóztam, meg hisztiztem volna, tuti elmegy...helyes az egyenletem, nincs mese...

Voltam tegnap Rose-nál és a kutyusnál, ápolgattam mindkettőjük lelkecskéjét. ;) Rose sokkal jobban van, mint múltkor, nem is bánta, hogy nem maradhattam sokáig, Emil nem nagyon engedett ki a lakásból. :D Rose is tudja, hogy hgy működnek a dolgok..úgy, hogy ha elenged, visszatérek. :) Egyébként is...itt a tavasz!!! Hagyjuk már a szomorúságot!!!

Jason még a kórházban látogatott meg. Mindig felragyog az ég, ha egy értékes embert ismerhetek meg, annyira kevesen vannak...:( Kértem, hogy meséljen. Mesélt Robynról. Mindennap sétálnak most-hogy jó idő van, és úgy tűnik, hogy ez minden igazságot pótol Robyn számára-már nem kérdez. Szerintem úgyis érzi, mi zajlik a testében. De jól van ő is. :) Most hogy itt a tavasz!!!!!!!!!!!!!

Megyek tanulni.