Emma

Köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogomat, nagyon jól esik, hogy ennyien kiváncsiak rá. Azt hiszem, eddig le voltak tiltva a kommentek, de megszereltem. ;)

Szerelmes vagyok, és én is úgy elmennék...itt hagynám ezt az egészet, és bejárnám a világot. Sivatagban vándorolnék, hegyi tavakban nézném az ég tükröződését, pici falukban telepednék le, majd mindig továbbmennék, amíg nem érzem azt, hogy elég volt.

Pedig a világ mind bennünk van. Nem kell ahhoz hatalmas keresésre indulnunk..csak nem szabad úgy élni, hogy az ember belefullad. Nehéz..mert nehéz változtatni, főleg azért, mert a körülöttünk lévők sem értenék meg. De tényleg vannak kiválasztottak..akik értenék/értik és csinálják. Larry...engem sosem engednének el, de talán én sem lennék elég bátor magam mögött hagyni az eddigi életem, hogy úgy éljek, ahogy a szél fúj.

Forrest Gump...abszolút jó példa..így kellene csinálnia mindenkinek, és a gazdagságból mindenki kapna..

Az orvosit sosem hagynám itt, de diploma után élhetnék végre...úgy, ahogy én szeretnék, szabadon...nem tudnám Emil útját követni..ő részt vett és vesz a tudományos életben, tanul, tanít, utazik konferenciákról konferenciákra. Nekem ez nem kell. A megszerzett tudásommal nem futószalagon szeretnék dolgozni, hanem az emberek között élni, és egy olyan helyen, ahol a világon a legjobban éreztük magunkat...és az nem a koszos nagyváros a millió autóval, felhőkarcolóval és építménnyel. A naplemente, a fű illata, a fák, a madárcsicsergés, a poros föld út...oda vágyom...ahova Larry is ment volna...

De nem megy!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!:))))))))))))))))))))))))))))))

Mondta, hogy ő itt is teljes, hogy minden, ahova vágyik benne van..

Tudom, hogy egy nap majd elmegy...de talán magával visz. ;)

 

Larry hozott haza a kórházból...és kiküldtük az atmoszférába a kérdést...mi legyen tovább?! Larry-re most megint rájött a költözhetnék érzés...Európába..2 éve tervezi, és csak miattam maradt...úgy miattam, hogy a mindennapokat távol töltöttük egymástól.

Elengedem...érzem, hogy ha elmegy, még közelebb leszünk egymáshoz, mert nem azt érzem vele kapcsolatban, hogy frusztrált itthon, hanem azt, hogy szárnyal, és boldog. Így szeretném őt érezni. Bárhol lehet...mindig Velem lesz.

Ebben a szituációban kezdem amúgy feltalálni magam...

Azért nem szabad 10 körömmel kapaszkodni senki és semmi után, mert akkor tuti, hogy kihull a kezeink közül. Istenre kell bízni a dolgokat. Ha ő úgy akarja, hogy Larry és én...akkor úgy is lesz, ha nem, akkor máshogy leszünk boldogok. Boldognak lenni pedig most kell. És ezt meg kell tanulni. Meg kell tanulni figyelni a belsőnkre, arra a belsőnkre, ami nem törődik a társadalommal, csak önmagával, az eredeti paranccsal, életúttal. Minden válasz bennünk van.

És ez mindenre igaz. Én is úgy tudok maximálisan teljesíteni és évfolyam első lenni, ha nem erre törekszem, hanem hagyom, hogy az agyam befogadja az infókat, és felnyitom magamban a gátakat. Úgy, mintha egy szivacs lennék, aki beszippantja a világot, majd kinyomja magából azt a saját formájára alakítva. Mert amúgy minden, aminek meg kell történnie, meg is történik velünk. Orvos leszek, akárhogy is fogom fel. Ha ösztönből teszem, a legjobb vagyok, ha erőlködöm és behatárolom magam, közepes, és ha nem bízom magamban, akkor megbukok. Ez nem bonyolultabb ennél.

Larry: "Az élet egyszerű: élned kell." És ezt szerintem mindenki tapasztalta. Az élet törvényei...akkor történnek a legklasszabb dolgok, amikor nem számítunk rájuk, s ha letérünk az útról, azonnal kapunk "warning" jelzést, mint most én, hogy beteg lettem.

Tehát az ember minél többet erőlteti magát, és minél több dolgon hisztizik, annál távolabb kerül az útjától. Ne tedd.

De ez persze nem jogosít fel bármire. Én úgy szoktam mondani, hogy...

"Tedd, amit szeretnél."

Ne, "Tedd, amit tenned kell." Ha figyelsz, Isten a szemed elé tárja, amit tenned kell.

De, "Szeresd, amit tenned kell."

Szóval így értem. :)) Ennek értelmében úgy engedem el a Szerelmemet, hogy közelebb engedem magamhoz őt az életen keresztül.

 

Még sosem tapasztaltam ehhez hasonlót...ehhez a csókhoz hasonlót...a belsőmben valami felrobbant, és szétáradt az összes kapillárisomban, és teljessé tett, válaszokat adott. Ott-úgy volt a világ alárendelve nekünk. Szőke haj-barna szem...szőke haj-zöld szem...és a vörös tűz, sárga csillámpor, és rózsaszín mosoly-ajkak, és az EZÜST HOLD...

Hm..

Most pedig tanulnom kell.

Larry...Larry megcsókolt...de ezt majd máskor részletezem...felgyújtottunk egy szántóföldet..

Amúgy meg a nagy izgalmak után tanulok, mint a kisangyal..az elhivatottságom lelőhetetlen. :)) Ma mondta is az egyik szaktársam...hogy amit én csinálok, azt nevezik elhivatottságnak. Nagyon jól esett.

Bárcsak Zsolti is látna...

A hülye pszichológus megint felhozta, és nagyon mélyen belemásztunk a témába...és nagyon sokat tudtam most róla mesélni..a saját számból még sosem hallottam a sztorit, csak leírtam...hát ezen is túl vagyok.

Meghalt. De attól még iszonyúan...hiányzik.

Izgis hét volt...

Hétfő reggel úgy indultam suliba, hogy ez egy tökéletes hét lesz.

Kb. minden élőlénnyel összebalhéztam.

Ki lehet vajon az, akivel először, és a legdurvábban? Ki az, akivel havonta ezt eljátszom? Na?! Hát az én drága bátyám...Emillel...annyira nem volt igaza, hogy az már fáj!!! Elhiszem, hogy elhavazott hete volt, és kb. csak telefonálni szaladt ki a műtőből, de ne beszéljen úgy velem, mint az asszisztensekkel, akiknek az a dolguk, hogy megtegyék azt, amit ő kér.

A szituáció az volt, hogy elhatároztam, hogy elköltözöm, és veszek egy lakást. Emil persze, sosem hagyná ezt, hiszen az ő pici kishúga vagyok, akiről gondoskodnia kell, és nevelnie kell-szerinte...nevetséges, hogy nem hagyja, hogy felnőjjek.

Összevesztem Petivel, mert Em mellé állt.

Összevesztem a szobatársammal, mert egy lusta dög, és kihasználja, hogy én meg sürgök-forgok, sokkal többet kellene megtennie az együttélésünk érdekében...

Ezután kezdett el fájni a hasam. Nem nagyon, csak kicsit...és akkor már jobban, mikor rájöttem, hogy az idegeskedéstől fáj jobban, és így tovább...ördögi kör. A kórházban többünket majdnem megcsapott a hálózati áram...jah, és még a pszichológusom is bunkózott velem...ezután már tényleg mindenből elegem lett.

Felhívtam Larry-t, rázúdítottam az életem bajait...és valahogy tök véletlenül el kezdett aggódni a hasam miatt-pedig én nem tartottam annyira lényegesnek, hogy fáj. Megesik, nem?! Kérte, hogy azonnal jöjjek haza, mert érzi, hogy valami nagyon nem stimmel.

"Emma, beteg leszel." Mondta, hogy nem így szoktam lereagálni a dolgokat, furán viselkedek, pihennem kell. Mivel a hócipőm tele volt mindennel, és nem is volt több gyakorlatom, hazajöttem korábban. A hasfájásom persze nem múlt el. Alig tudtam feljönni a házunkba. Aztán ahogy felmentem a lépcsőn, jöttem is le...nem akartam látni a bátyáimat...Jason meg épp akkor vitte ki a szemetet, így szemtanuja volt a lopakodásomnak. :D Behívott, és elmeséltette velem, hogy miért nem akarok hazamenni, mikor hazajötem. :)))

"Fáj a hasad?" A homlokomra lenne írva, vagy az ápolóknak röntgen szemük van?! (: Szóval hirtelen megkérdezte, mire ki kellett rohannom a mosdóba hányni...ő utánam, és a mosdó padlóján ücsörögtünk, mire jobban lettem, de a hasam fájt..mondta, hogy menjünk fel azonnal, ott az orvos bátyum, megnéz.

Mondtam, hogy nem akarom látni, nagyon összevesztünk. Jason megértően nézett rám, közelebb csúszott, és kicsit benyomta a hasam. És orvos létemre akkor már tudtam, hogy nagyon nagy a baj. Kislány létemre meg elsírtam magam. :))))))))) Jason ott hagyott zsepikkel, és lehívta a bátyáimat.

Sosem felejtem el Emil arcát, mikor meglátott a kövön ülve hulla sápadtan, könnyes arccal, mondjuk Petié sem volt semmi..Emil oda térdelt, és felszedett, majd bevitt a nappaliba, és orvos volt. Kérdezte, hol fáj, mióta, hogyan, stb.., aztán ő is megnyomogatta mindenhol. És mondta, hogy be kell mennünk a kórházba. Mondom, bocs, az egyetlen szabadnapod a héten, és munkát csinálok...:D Mosolygott...:)

Emil műtött meg, még fáj a seb, de gyógyulok. :) Nálunk így megy a kibékülés. :D "Najó...felvághatod a hasam..." :)) A költözés téma el van halasztva..de még visszatérünk rá..

Furcsa dolog történt tegnap...

Egyszerűen csak néztem a tv-t, és semmi különös nem volt benne, csak egy színpad, zene, sötét kék ég-háttér...és akkor valahogy felnőttem...

Még nagyon hosszú az út ahhoz, hogy orvos legyek, de nagyon hosszú is az, amit már megtettem...talán túljutottam a felén, és közelebb érkeztem...

Talán ez az a fura érzés...hogy végre felnőttem a felelősséghez, és ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjam csinálni, olyan természetesen, mintha mindig is ezt tettem volna...

És a természetességen túl...szenvedéllyel, és azzal az elhivatottsággal, ami mindig is megvolt bennem, csak most nem a tanulásra, magára az orvosi gyakorlatra kell fordítanom.

Nem tudom jobban leírni...már nem az a kislány vagyok, aki beül mindennap az iskolapadba, és fél a vizsgáktól, és leül otthon házit írni-mert persze gyakorlatilag ez a helyzet, de elméletileg sokkal több ennél...mert a cél nem a vizsga, hanem ellátok egészen a végéig, és látom az addig megteendő utszakaszokat.

És ez a globális szemlélet-talán ez az, ami most már hozzám tartozik..

Fantasztikus érzés. :)

Emil nagyjából meggyógyult, de még nem dolgozik...nagyon betett neki ez a téli járványszezon. De döntött...el fogja venni feleségül Lucy-t...(:

Peti és Meredith is nagyon boldogok!!!

Remélem Jason és Robyn is egymásra talál...

Én?! A világ közepe vagyok. :))) Barátkozunk Larry-vel...;)

Tegnap meglátogattam a kedvenc szomszéd nénimet. Szegény már hetek óta nagyon depressziós. Nem segítenek rajt a gyógyszerek, fáj mindene, rossz a szeme, és ügyetlen. Nagyon ki van borulva...megfésültem a kutyusát, elvittem sétálni-magammal rángattam Jasont is-aki szintén folyton hajlamos a befordulásra.

Talán segítettem annyit, hogy meghallgattam..de mit mondhatnék neki??? Azt, hogy persze, hogy rossz, ha belenyugszik...nem szabadna feladnia, de feladta...meg joggal mondhatná, hogy mit tudok én a fájdalomról, meg az öregségről?! Így csak meghallgattam. Boldognak kellene lennie, hogy még él. Még-ameddig itt van, élnie kellene, nem várni a halált...hiszen nekem ugyanúgy vannak problémáim, de még csak 24 vagyok..a bátyáimnak is vannak, akik 30-on felett vannak, és ugyanígy a gyerekeknek is vannak problémáik. Az ember dönthet...most dönts Te is-aki most olvasol.., hogy szeretnél-e úgy élni, hogy problémákról jutsz problémákra, vagy boldogan szeretnél élni. Mert én az utóbbit választom, és nem adom fel. Igyekszem, soha fel nem adni, mert így kell élnünk, Isten boldog életre teremtett ide minket, a mi hibánk, hogy mással foglalkozunk.

"A betegségnek örülnünk kell, mert megmutatja, hogy valamit nem jól csinálunk. Ez nem tragédia. A tragédia a hirtelen halál." A fájdalom a saját kezünkben van, és higyjünk benne, hogy vannak, akik segíteni szeretnének, akik pont ezért élnek. Pl. én(: és a hiperszuper jófej, rendes bátyáim. De mindenek előtt saját magunkban kell megtalálni azt a tisztaságot, amiből erőt, energiát meríthetünk.

Hagyjuk a francba azokat a szituációkat, amik energiát vonnak el belőlünk, a "barátságokat", ha nem kétoldalú, az érdekembereket. Foglalkozhatunk majd velük, ha nagyon ráérünk, de ha mi sem vagyunk boldogok, akkor az első lépés az, hogy saját magunk körül teremtsük meg a harmóniát és a biztonságot.

Úgy érzem, hogy amit adhatok Rose-nak, az az, hogy mélységesen szeretem őt. Imádom, hogy olyan tisztességes, hogy szorgalmas, hogy törődik, és segít másoknak, hogy létezik, és része a világnak.

Jase...volt nagy fogorvosi vészhelyzet, míg én az én kis egyetememen húztam az igát. Fogorvosi vészhelyzetek is mindig vannak-Peti is életmentő. (:

Így Peti találkozhatott Robynnal. Végülis én nagyon örülök, hogy ez megtörtént, mert az én kis önbizalomhiányos, bátortalan Jase-m, végre megint kapott visszaigazolást..Robyntól.

Jason nem dolgozott aznap, mikor Robynra rátört a fogfájás, bárki elvihette volna fogorvoshoz...Robyn mégis ragaszkodott ahhoz, hogy felhívják Jase-t-ja, és mindez éjjel történt. Jason felhívta Petit, aki épp ügyelt, de amúgy sem lett volna gáz, Peti is munkamániás. Peti mesélte később, hogy Robyn nagyon szép...nagyon szerény és zárkózott. Robyn és Jason csak néhány szót beszéltek egymással, Peti mégis érezte, hogy ha Jase ott van Robyn látókörében, akkor teljesen megnyugodott. Jason pedig nagyon ideges volt végig, mégis nagyon próbálta lenyugtatni magát, nehogy Robyn érezze rajt, és így ő is bepánikolna. Peti azt mondta, hogy látszólag, mint két idegen...de 5 perc után símán lehetett érezni a jelenlétükön, hogy nem szavakkal beszélnek egymással, hanem érzésekkel...és Robyn tényleg nem tűnt halálos betegnek, pedig sajnos az...saját kis világuk van. ;) Megszakad a szívem...;(

Jason persze azóta is rosszul érzi magát-mintha az ő hibája lett volna, hogy Robynnak át kellett élni ezt a fogfájást-mert elvihette volna korábban is orvoshoz...teljesen odavan érte...de hihetetlenül furcsa a kapcsolatuk...mintha a szerelem összefonódott volna húg-báty, ápoló-beteg, férfi-nő kapcsolattal...ugyanazt a globalitást érzem rajtuk, azt a mély-igaz lelki kapcsot, amilyen én és Zsolti között volt...jó látni, hogy számíthatnak és vigyáznak egymásra...

Oké. Sajnos úgy látszik, nem tudok gyakrabban írni. :( Az embernek ideje nincs meghalni sem.

Ügyeltem a sürgősségin a héten, nagyon izgalmas volt...sok alkoholtól túlfűtött embert raktunk össze...alkohol nélküli balesetesek nem is voltak..veszélyes, nem hisszük el, de tényleg az. Én is voltam áldozat, kevésen múlt, hogy ott maradjak, kómában voltam 3 hétig, azóta meg a migrének...persze nem én ittam.

Peti jött értem, mikor egyik nyáron a pszichiátrián gyakorlatoztam. Ez egy városszéli kis szanatórium, ahol Zsolti exmenyasszonya is dolgozott..nagyon szép arrafele a vidék, erdők tömkelege található az országút szélén. Épp a péntek esti nagy forgalom volt Chicago felé, de nem töttyögtünk, mentek az autók szépen...egy kamion jött velünk szembe, és sajnos nem tudott visszasorolni a saját sávjába...frontál ütköztünk. Zsolti és Angel néhány percnyire hátrébb voltak, de jöttek...ők hívták ki a mentőket, kijött velük Emil is..engem az országúttól 10 méterre szedtek össze a fák közül, Peti eszméleténél maradt, de meg kellett műteni, kivették a lépét.

Engem fél órán át próbáltak újraéleszteni a bátyáim: Zsolti és Em, már a kórházban. Emil sírva csinálta a dolgát, egész addig nem is láttam sírni.. Mindkettőjükről folyt az izzadság, és bármeddig csinálták volna...

Tudom, mert ott voltam, láttam őket...Zsolti tudta ezt..aztán volt egy perc, mikor annyira távol kerültem az élettől, hogy találkozhattam Anyukámmal. Végre láthattam az arcát, a mosolyát, megérinthettem, megölelhettem. Sokan nem hisznek ebben, de nem is baj, én átéltem. Visszaküldött az életbe, azt mondta, a fiúknak szükségük van rám..és akkor helyreállt a keringésem, és minden vitál funkcióm, de az agyi funkcióim nem. Aztán szépen lassan visszatért mindenem. Zsolti mindennap-szinte egész nap bent volt nálam. Volt, hogy beszélt, hogy sírt, hogy csak hallgatott. És én mindent láttam és hallottam. A kóma ilyen (is lehet). Em nagyon kikészült. Ő nem hitt benne(m)...ugyanígy vesztette el 13 évesen Anyut is, és most a húgát, akinek ő az orvosa..mielőtt magamhoz tértem, megint összeesett a keringésem, de az életet választottam. Kinyitottam a szemem, és Em volt fölöttem, úgy...pont úgy..., mint ahogy reggelente ébresztgetni szokott. :)

Utána jött a neheze. Az iszonyatos migrének, fényérzékenység, ájulások...kellett néhány hónap, míg ezek nélkül indult a napom..először a vidéki házunknál, egy napfényes reggelen-mikor Zsolti kicipelt a rét közepére, s én behúnyt szemekkel hisztiztem, hogy hagyjon békén, nem akarok kint lenni...akkor hirtelen elmúlt a napfóbiám is...

És igen. Autóbalesetben haltak meg a szüleim, később pedig a nagyszüleim is.

Zsolti...őt is megölték...egy ostoba szülő..miért? Mert megmentette a lányát a haláltól...persze, ez nem ilyen egyszerű..Jane..az osztálytársam volt, a legjobb barátnőm..akkora lelki terheket cipelt a vállán, amekkorát ritkán bír el ember, de gyerek elbír..csak A-t kaphatott, nem is kapott soha mást..jogi egyetemre kellett felvételiznie. Soha semmit nem csinálhatott, amit ő szeretett volna. Soha. És sosem lehetett elég jó. Sem elég szép. Zsolti aggódni kezdett érte-sokszor találkoztak, sokszor menekült el hozzánk.., de Jane emberfeletti erejével azon volt, hogy semmi sem jusson a felszínre. Aztán egy nap bekerült a kórházba. A kiszáradás szélén állt, akkor már napok óta nem evett-és én tudtam ezt...kaptam is nagy lecseszést Zsoltitól, de hát akkor két tűz közé kerültem..Jane jobban lett, de továbbra sem evett. Ahogy közeledett az érettségi, egyre jobban belehajszolta magát az ideáljaiba. Úgy érezte, hogy minél kevesebbet eszik, annál jobb lesz minden..aztán elutaztak Jane szülei, és addig hozzánk költözött. Mikor Zsolti elment érte, meglátta a sebeket a karján, és akkor szigorúan rászólt, és joggal..Jane tudta, hogy Zsolti tud segíteni, az orvosa..10 éve..és a barátja..mindig is az volt. Nálunk jobban lett, és nem is akart hazamenni. De az apukája dühöngött, Zsolti pedig tiszteletben tartotta Jane döntését, és tudta, hogy ha hazamegy, meghal. Jane elszökött, és megint kicsúsztak kezéből a dolgok. Fájt a foga, és heroint használt, egy sráctól kapta, aki kihasználta őt, és teherbe ejtette..én elmentem megkeresni, ezért is volt világháború itthon-féltettek-jogos. Hazahoztuk Jane-t, és másnap volt a szalagavató. Jane nem jött, kikészült. És ez volt a végzetek estéje. Ahol én kikönyörögtem az összes bátyámtól, hogy legyenek velem a suliban, hagyják a betegeiket, a kórházat, és Jane-t is. Hadd legyek én ezen az estén a központ. Így is lett. Épp, hogy elkezdődött az ünnepség, mocorogni kezdtek a bátyáim..Zsolti állt fel..elment...egy világ dőlt össze bennem akkor. Persze nem tehetett mást. Emet is bármikor behívhatták volna a kórházba. Haza kellett mennie, mert Jane veszélyben volt-nem tudtuk, hogy miért, nehéz volt kivenni a szavait. Mikor Zsolti hazaért, a kádban találta a lányt, vörös vízben-ruhástól...felkapta a telefont, de tárcsázni már nem tudott...hátulról támadt rá Jane apja..

Miután elment Zsolti, a színpadon én is olyan idegálapotba kerültem, hogy egyszerűen faképnél hagytam mindenkit, és hazarohantam, Peti és Em utánam. Benyitottam..és a padlón feküdt eszméletlenül..és mindenfele az ő édes vére...bár meghalhattam volna abban a pillanatban...Peti hívta a mentőket, Em pedig elkezdte újraéleszteni Őt..

A többit már meséltem...elment..és a világ többé nem lesz jó..

Hát ennyit a balesetekről...

Nem is csoda, ha én ezekután már nem vágyok itt élni. A hétvégi házunkban fogok, messze a veszélyektől...

Utálok erről írni...:(

Azt hiszem jó leszek, újra jó és problémamentes. :) Az mindenkinek jó. :)

Nem akarom nehezíteni a bátyáim életét-bár tudom, hogy imádják, ha nehezítem. Tanulok szó nélkül-nem hisztizem, hogy sok, hogy nehéz, összeszedem magam. Orvos leszek-egy-két éven belül-, ideje, hogy készüljek erre lelkileg-bár amíg az ember válla fölött nem ellenőrzik, hogy mit művel az injekciós tűvel, addig nehéz felnőni. De igyekszem, mert tudom, hogy nem sokára senki sem fog ellenőrizni.

Férjhez megyek. Majd. :)) De fogok, vagyis szeretnék. Szeretnék anya lenni, szeretnék egy olyan családot, ami nem egy átjáróház, és mindenki a szerepe szerint él. Ha fiam lesz, csak egy név jut eszembe..

Ideje élnem a saját életem, úgy, ahogy azt én szeretném. Holnap adok még egy esélyt a pszichológusnak-igazából lebuktam, de igazat adok Emilnek, mert most ő az, aki beleszólhat az életembe. Tényleg azon leszek, hogy része legyek ennek a világnak-önszántamból, és nem Zsolti utolsó akarataként, nem a bátyáim tiszteleteként, nem másként, mint hogy én ezt bevállalom.

Ideje leszállnom a felhők közül, és a Földön járnom. Zsolti meghalt, teste a temetőben fekszik. Elvesztettem őt. De továbbfogok lépni. Most. És azért, mert ezt vállalom, tehát vállalom ezzel együtt a következő felelősségeket. De menni fog, mert igazán akarom.

Orvos leszek-sebész-, barátnő, és húg, barát, és ismerős. És mindegyik szerepet szeretni fogom, mert ez a legtöbb, amit adhatok.

Életeket tartok a kezemben. Most is, és jó lenne, ha ezt a tényt az is felfogná, aki nem sebész lesz, nem orvos-bármi más. Mert az, ahogy viszonyulunk a környezetünkhöz, mások életét befolyásoljuk. Van ennél nagyobb felelősség?! Felejtsük el, hogy csak az orvosoknak van! Mindenemet odaadnám, ha visszaadhatnám Zsolti életét, de nem tudom, így mindenemet odaadom azért, hogy segítsek rajtatok. A betegeimen, a bátyáimon, a barátaimon, és mindenkin-mindenen, akin csak képes vagyok.

Pocsék hetem volt.

Ok is volt a rossz kedvemre, de plusszban még az az oknélküli letörtség is rámmászott.

Már jobban vagyok.

Mondjuk pénteken annyira belázasodtam, hogy Peti jött el értem. Eredetileg úgy volt, hogy Emil jön-ha beteg vagyok, képes csapot-papot ott hagyni, és fénysebességgel működő repgépre szállni. De mikor beszédültem a lakásba, és megláttam őt a tv előtt három pokrócba csavarodva, már értettem.

Szegény már nagyon régóta beteg. Iszonyat mértéket öltött a járvány, és erős a szervezete amúgy-sportos, fiatal pasi a bátyám-, csak amint meggyógyul, és visszamegy a kórházba, azonnal elkapja valami hasonló makacs vírus. Hát most engem is elkapott. Így ugrottam is egyszerre mellé a kanapéra, megnézte a torkomat, meghallgatta a tüdőmet, végig tapogatta a nyirokcsomóimat, diagnosztizált egy influenzát, odaadta a hőmérőt, aztán befogadott a plédek alá(:, és nem nagyon mozdultunk ki onnan. :D

Peti tartotta a frontot. Én ma már nem vagyok lázas-túlélem, Jason ígérte, hogy kivisz ebéd után egy röpke egészségügyi sétára-a Nap tízezer sugárral süt. Szeretném elvinni a temetőbe, Zsolti sírját megmutatni. Elé kell állnom ezután a hét után, mert döntöttem. Befejeztem a depizést, az anorexia-bulimiát, az öngyilkossági gondolatokat, a hisztit, a bezárkózást, a rettegést, a fájdalmat és a gyászt.

Elfogadom a helyzetet, az életemet, a sorsomat, önmagamat-legfőképp, és kihozom magamból a legtöbbet, amit csak szeretnék, és úgy fogok élni, ahogy én szeretnék, tisztában leszek a körülményekkel. Mindezt úgy, hogy soha-semmi rossz érzés, bűntudat, irigység, sértődés, lelkiismeretfurdalás ne törjön rám.

Én is boldog szeretnék lenni, mint sok más ember.

Mint Larry.

Tisztán látni újra.

És másokon segíteni.

Amikor már azt hinném, hogy egy aprócska ici-pici reményt sincs arra, hogy Larry és én...amikor kihull az utolsó ezüst fonál is a kezemből...akkor újra tűz támad...

Írt...kevesebbet dolgozik, több ideje lesz. Ez a kánaán!! Az orvosi egyetemtől elkezdve a gyógyítás, és a kórházak világában ez egy utópisztikus délibáb. Én már lemondtam erről..inkább elalszom a kemény borításokon. :D Most jobb is, ha kicsit jobban figyel rám, legalább kevesebbszer jut eszembe, hogy kivessem magam az ablakon.

Mert amúgy bőven. Nagyon letört vagyok. Persze a sok tanulás is..de annyira most nem ez. Minden rossz.

Mikey...a csók óta furán viselkedik, én nem kevésbé. Ma kiiratkoztam tennisről, csak hogy ne kelljen vele. Nem tudom, mennyi idő kell majd ahhoz, hogy újra őszintén tudjunk egymásra nézni...iszonyat a szerelem.

Vajon mit gondol Larry??? Vajon szeret még??

Emillel beszéltem tegnap éjjel telefonon, miután levezettem megint kb. 400 km-t. Egész jó hangulatban volt...amit a hétvégéről nem lehet elmondani...hát meséltem neki Larry-ről. (Pedig azt hittem, először Petinek fogom említeni, ő mégiscsak közelebb állt hozzám mindig.) De valahogy kiszedte belőlem. És persze nem örült a dolognak. Ami fura, mert jóban van Larry-vel..lehet, hogy csak megszólalt benne az "apa", vagy az a baja, hogy Larry nem orvos. Emilnél sosem lehet tudni. Annyit mondott, hogy próbáljak inkább az interleukinokra koncentrálni, vagy épp mit tanulok..mindent kéne tudni ugye..

Én is azt kívánom, amit bátyus, bár nem érdekelne más semmi, csak az egyetem és a könyvek, bár lennék közömbös, és nem depressziós. De legalább azt tanulom, amit szeretek...ma az agyboncolás is nagyon morbid valami volt...

Mikey nélkül most itt is nagyon magányos vagyok. De letört ahhoz, hogy próbáljak tenni ezellen.

Zsolti is hiányzik.

Em teljesen padlón van. :( Fekszik a kanapén, betakarózva, szájában a hőmérővel, és kapcsolgatja a tévét. És nem lehet hozzászólni, mert harap. Még Petit is elküldte melegebb éghajlatokra.

A probléma az...hogy Emil és Lucc kapcsolata eljutott arra a pontra, hogy vagy összekötik az életüket, vagy szakítanak. S se a bátyám (aki mellesleg 34 éves lesz idén..), se Lucy nem biztosak abban, hogy egymásnak vannak-e teremtve.

Az ő kapcsolatuk is olyan romantikusan indult...akkor még élt Zsolti...épp én ültem Zsolti rendelőjében mint páciens, azt hiszem mandulagyulladásom volt, vagy valami ilyesmi, és Zsolti készült arra, hogy megnéz. Amikor berohant Lucy, elkésett, akkor még medika volt, és Zsolti mellett tanult. Zsolti nézte a torkom, mikor Lucc szólt, hogy nem érzi jól magát, és majdnem el is ájult abban a pillanatban. Zsolti elkapta, én leugrottam az asztalról, és lefektette Lucyt, medikából ő lett a páciens. Zsolti kérdezgette, hogy mi a baj, hamar rájöttek a bajra, mikor Zsolti benyomta azt a bizonyos pontot Lucy alhasának jobb oldalán. Zsolti egyből hívta Emilt, aki jött, és nem...nem szerelem volt első látásra, sokkal inkább gyűlölet volt első látásra. Emil épp agybajos volt, nem volt türelme a lányhoz, egyből vitte volna a műtőbe anélkül, hogy bármit is szólna hozzá. Azt hiszem le is szidta Lucy-t, hogy orvosjelöltként a saját lábán is besétálhatott volna a műtőbe, tudnia kellett volna már órákkal korábban, hogy baj van. Szóval extra bunkó volt vele, Zsoltival össze is néztünk. Lucy szegény meg sem tudott szólalni, nagyon fájt a hasa, nagyon rosszul volt. Miután Em megműtötte, tök jó hangulatban sétált be a kórházi szobába, ahol Lucy lábadozott, és ott vissza kapott mindent tőle. Emil az egyik legjobb sebész országunkban, és Lucy elmondta, mekkorát csalódott benne, mert úgy hitte, ha ilyen népszerű, akkor jó ember is. Em ekkor szeretett bele. :)))

Aztán valahogy elmúlt a szenvedély kettejük között, vagyis a szenvedélyes veszekedések maradtak...annyira nehéz magánéletet élni ilyen stresszes és időt követelő hivatás mellett.

Épp most kiabált, hogy főzzek neki teát...meg hogy csináljak valamiit az öccsével, mert idegesíti. :) Peti nem sokára megy randizni. :) Még mindig a rendelőben fogják kezdeni Meredith-szel, ő sem vitte túlzásba a fogorvoshoz járást. Remélem, hogy nekik sikerül a dolog...

Voltam a szomszéd néninél is, segítettem neki ezt-azt, ők is jóban vannak Jason-nel. Kibeszéltük őt kicsit, annyira nehéz helyzetben van ő is. :S Egy haldokló lányt szeretni, úgy, hogy a nap legnagyobb részében vele van, ápolja...nagyon bonyolult az élet, és a halál...bár ne lenne legyőzhetetlen. :(

Én meg?! Többet alszom a neurológia könyvön, mint párnán...de a szorgalmam megingathatatlan, a szenvedélyem ösztönös, és a tűz addig fog égni a szemeimben, amíg rám nem nevet az ég...

 

Mikor tegnap hazaértem, egyik bátyussal sem találkoztam. Petit még felhívtam útközben, dolgozott...cseréltem volna vele...és a hangjából ítélve, ő is cserélt volna velem. :)) Emil aludt, iszonyatos volt neki a csütörtök.

Kb. minden órában történt több tíz sérültet érintő baleset, egész nap ki sem jött a műtőből, és fel sem nézett a sebekből...hát vannak ilyen napok..

Így átmentem Jason-höz beszélgetni, kicsit. Ő az új szomszédunk, aki ápoló, de nem a megyei kórházban, ahol Em is dolgozik. Már összeismerkedtem vele múlt héten, nagyon érdekes srác...

Öhm...rajta annyira nem érzem az elhivatottságot, inkább úgy érzem, kötelességből dolgozik, vagy még inkább lelkiismeretfurdalás miatt...még nem tudok róla sok mindent, de úgy érzem, sok titka van. Pl. az egyik beteg...Robyn..azt hiszem, hogy vele egész különleges a kapcsolata...

Robyn meg fog halni...mint ahogy mindenki azon az osztályon, ahol Jase dolgozik...és mekkora hülyeség, hogy mégsem szabad őket hagyni, hogy depresszióba essenek...szóval Robynnak is próbálják beadni az orvosok, hogy van remény...és azt hiszem, Robyn egyedül Jasonben bízik meg, így múltkor neki szegezte a kérdést...amire Jase még nem volt felkészülve...de fel fogja tenni neki újra...nem tudom, képes-e Jason hazudni neki, aki az egyetlen, akiben a lány megbízik. Vagy egyáltalán, mi a jobb Robynnak...???

De aztán nem kell a szomszédba mennem problémákért...reggel, mikor felkeltem Emil bátyusom épp a konyhában ébredezett. Odarohantam hozzá, megölelgettem, amihez nem igazán volt kedve. :))) Felettébb morcos volt. Persze, megint beteg, mert a járvány második hulláma söpör végig a városon, vagy a világon. De azért most jobban tűri...gondok vannak Lucy-val, a barátnőjével. Lehet, hogy szakítani fognak, de most nem boldogok...ki az??????????

Elmentünk sétálni, és egy mezőn kötöttünk ki, ami tele volt virággal. Szinte hihetetlen, hogy ilyen kemény tél után, már hetek óta tavasz van...nagyon szép volt. Em is jobban lett kicsit, még azt is megengedte, hogy sütit egyek reggelire. :))))))))) Peti is felkelt, mire hazaértünk, ebben a családban azt hiszem, mindenkinek napi 10 óra alvásra lenne szüksége. Zombilakás. :D Peti annyira vidám mindig!!! Öröm ránézni, beszélni vele. A világ nem szörnyűbb számára sosem, mint egy rózsákkal és pillangókkal teli kert. Istenem...a húga vagyok...hogy-hogy egész más szemüvegen tekintem a világot??? Sokkal inkább hasonlítok Emre...a maximalizmusom, a szenvedélyem, a hajtás, a szigorúság...sokszor veszünk össze vele, a végén pedig mindig rádöbbenek, hogy én is ugyanolyan vagyok, csak lányban. De most ez sem zavar. Most nem kell, hogy elfogadjanak, most olyan akarok lenni, amilyen vagyok...ítéletek nélkül. Most még az sem zavar, ha félek-mindentől félek, soha többé nem erőltetek magamra semmit. Ha boldogtalanul élem majd le az életem, mert ilyen depresszív vagyok, akkor hajrá. Még mindig jobb, mint erőlködni. Vagy nem?!

Nem amúgy...Petire kellene jobban hasonlítanom, vagy még inkább Zsoltira. Még mindig nagyon fáj. :'(

Mike végül bevallotta...

Tegnap..vagyis tettekkel...megcsókolt..

És én nagyon rosszul lettem...talán az ájuláshoz álltam már közel...remegtem, és rám tört a sírógörcs...az nem lehet, hogy elvesztem a legjobb barátom!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Azt hiszem, velem van a hiba. Talán valami olyasmit sugárzom magamból, hogy "szeress belém-szeress belém"...

Vagy...nem létezik igaz barátság fiú és lány között...mert én már annyiszor megjártam...

Amúgy is megint magam alatt vagyok. Nem bírok kimászni a gödörből, megint elhatalmasodott rajtam a depresszió és a halálvágy. Már a hülye pszichológushoz sem járok, á, semmi értelme, tök hülye. Nem engedi, hogy szomorú legyek. :(

Aztán voltam fogorvosnál is...de nem volt különösebb baj, mert valami hatalmas bátorság lett úrrá rajtam, Peti azt csinált, amit akart. :) Ki is használta a helyzetet, 3 fogamat tömte be, depurált, meg mindent, amit csak szeretett volna. :) Nagyon ügyes voltam, azóta is dicsérget. :))) Még a végén elmegyek hozzá félév múlva is. :D És most nagyon szépek a fogaim, tényleg nagyon jó érzés. Imádom a hiperszuper ügyes bátyusom!!!

De amúgy meg tényleg...pszichológiai szétesés...

Larry-vel beszélünk minden nap...most Európában van, de csak pihenni, mégsem költözik Angliába...hogy is tehetné?! Isten sosem választana szét minket...:)))

A szomszéd néninek segítek minden nap, közben meg olvasgatom a fiziólógiát, imádom mindkettőt. Megműtötték a kuytusát, én vittem orvoshoz, én is hoztam el, és most én kötözgetem. Imádom a kutyust is, meg a nénit is!!

Lett egy új szomszédunk...nagyon titokzatos a fickó...furcsának is tűnik, de annyit tudok róla, hogy ápoló. Remélem, megismerhetem jobban, míg itthon vagyok, bár elég zárkózottnak tűnik...pedig az ápolókra ez nem jellemző általában...

Ááá, jövőhéten megyek fogorvoshoz...:)) Muszáj...meg hát csak túl leszek rajt egyszer mindenfélre horror nélkül...bár Peti szerelmes, remélem, azért bír majd koncentrálni, és vigyázni rám...Meredith-szel gyerekkori barátok voltak, és mindennap együtt lógtak a hátsókertünk határán, ahol Meredith-ék hátsókerjének is a határa volt...néhány kilóméter szabad területet tudhattak ilyenkor maguknak. Aztán elég korán elköltöztek sajnos, de most, így kb. 20 év múlva újra egymásra találtak...egyébként Meredith tök véletlenül sétált be Peti rendelőjébe...feldagadt arc, szájzár...minden, ami kell ahhoz, hogy a legtöbb randit a rendelőben kezdjék...romantikus dolog orvosnak lenni...(: És áh...egyből megismerték egymást, és ölelés...hm...ilyenkor szar érzés szerelmesnek lenni.

Amúgy meg élek és ragyogok. :) Megtaláltam az utat a megvilágosodás felé, Isten felé, ha úgy tetszik...majd írok róla bővebben, csak sajnos otthon most nincs net.

És mindenki dolgozik...Emil el is utazott...úgyhogy majd csak jövőhéten utazunk el a hétvégi házba, ahol minden éjjel járok gondolatban...

Sokan tesznek fel kérdéseket, melyekre azt hiszik nincsenek válaszok. Vannak. Mindig vannak válaszok. Nincsenek véletlenek, és ez pontosan azt jelenti, hogy mi irányítjuk a sorsunkat. És pontosabban, tisztábban, mint ahogy hisszük. Minden bennünk van, és a képesség, hogy irányítsuk is az életünket.

Én bízom benne, hogy ez mindannyiunk képessége, nem érzem magam kiválasztottnak.

Pontosan éreztem, a második vizsgám előtt, hogy nem fog sikerülni. De rájöttem, hogy nem a jövőbe láttam, hanem én magam irányítottam a jövőt. A harmadik vizsgám előtt kaptam egy jóslatot, bevillant egy kompromisszum, hogy hogy tudnám megcsinálni a vizsgám. Előtte este persze pörögtek a gondolatok a fejemben iszonyat sebesen, de tudtam, hogy csak úgy lehetek ura a helyzeteknek, ha letisztítom a gondolataimat, és kifelé figyelek, a jelekre, Istenre...így ha el kezdtem gondolkozni a jövőn, hogy vajon, hogy s mint lesz, lélegeztem, és kértem, hogy sikerüljön megnyugodnom.

Mert ha az az utam, hogy orvos legyek, akkor úgyis sikerülni fognak a vizsgák. Minden jól ment, sikerült. :) De ez semmi...másnap egyből letettem az utolsó vizsgámat is úgy, hogy nem készültem rá, szimplán IQ-ból...és értem, hogy mi történt.

Ez az egész nem hit kérdése, hanem puszta tapasztalás. Látom a jövőt, és meg is tudom változtatni, ahogy bárki.

Úgyhogy megvan ez a félévem is. :)))))))))))))))))))))))))

Emil kicsit izélt a jegyeimen, hogy lehetett volna jobb is, de van valami, amit ő nem tud...nekem az egyensúly kell...mindig, mindenhol, az élet bármely területén. Ami azt jelenti, hogy kítűnő bizivel nem lennék boldog, mert átlendülne a mérleg lapátja...soha többet nem fog érdekelni az átlag, mert megtaláltam valamit, amit sokan egész életük során keresnek hiába. Mégis kiválasztott lennék?!

Peti persze odavan, keresett is egyből időpontot nekem...:P

Holnap utazom haza...leírhatatlan érzés...sírnék, vagy nevetnék...de konkrétabban ez az az érzés, amiért imádok medika lenni, mert ilyenkor akkora önigazolást kapok, hogy elérem a teljesség érzését, aminél nincs felemelőbb érzés...egy erős cigi és napfelkelte a tetőn...és ezek azok a periódusok, amik átlendítenek a 10 éven...amiből meglesz lassan 5 év...bár még mindig nem tartok ott, hogy biztosan kiválasszak szakágat. Arc és nyaksebész szeretnék lenni, de ehhez olyan közel áll a fül-orr-gégész, és a szájsebész is. Mindenesetre nincs szebb terület az arcnál...

Holnap...

A világot váltom meg, avagy elbukom?!

Mitől függ ez? Érzem, hogy függ...nincsenek véletlenek...

Ok. Az elsőéves szobatársam közölte velem az előbb, hogy ma 8 tételt tervez megtanulni, de talán 10-et...én már nem számolom-rémisztő lenne, de 25-30 biztos van nekem mára. :D Kis tündi-bündi. :))) Régi szép idők...ja, a vicces az, hogy én akkor is úgy éreztem, hogy mindjárt meghalok a nyomás alatt, hát nem haltam...(: Még most is így érzem, pedig sokkal nagyobb a nyomás. Igazából életveszélyes...:)))

Meg...az jutott eszembe, hogy kezdek bekattanni...vagy nem is tudom. Mert van itt a pszichológusom, aki megmondja, mit hogy kéne éreznem, és én az egészet felszíneskedésnek érzem. A társadalom szavait próbálja belém súlykolni, jah, amit mellesleg az idősebb bátyám is imád...de én többet érzek a világból...egy más valóságot, mint amit a tv-ben látni...mert igenis számít nekem az, ha éjjel lefekvés előtt behúnyom a szemem, és Zsoltival lehetek...elvesztettem a szüleimet, a nagyszüleimet, a nagybátyámat (aki a mindent jelentette..), és ennyi tapasztalás után egy pszichológus hogy tudja nekem megmondani, hogy a dolgoknak hogy kéne zajlania a fejemben?! Mikor ő ezt csak tanulta, de sosem élte át...milyen hülyeség...szóval nem mondom magamról egy percig sem, hogy normális lennék...de akkor ki az?! (:

Én igyekszem igazán.

És egyre erősebben ott a fény, a vége...és érzem, hogy most ki tudok tartani...tavaly már elfáradtam, de most teljes erőből menni fog.

Tegnap egy évfolyamtársam találóan jellemezte az egyetemet: kétféle medikus létezik...a fekélyes és a xanaxos. :D Nem is gondolná az ember, hogy hányakat készít ki az orvosi egyetem, iszonyat brutál mondjuk...de arra kell gondolni, hogy csak úgy tud majd az ember maximálisan foglalkozni a betegeivel, ha ő maga egészséges. Igyekszem nem bekattanni. :))

Még egy nem ide tartozó dolog...Peti meggyógyult!!! :)) És alakul a románc...Meredith-nek hívják a lányt...(: Em meg azzal van elfoglalva, hogy a 170 centimhez az 53 kiló *** kevés...áh...mintha ettől függne egy ember boldogsága...:P

Rég jártam már ott. A hétvégi házunk mellett lévő mezőn, a tóparton. Ahogy közeledtem, az annyira jól ismert ösvényen, már láttalak...mosolyogtál, nem szóltál semmit, csak, mikor közel értem, megöleltél. AZ Ölelés. Amit csak Tőled kaphatok, és csak Neked adhatok. És a pillantás, a szemeid, melyek átszelik a sötétet, és annyira belém látnak..amennyire csak lehet...mélyen, és azt látják, ami vagyok. Imádom az arcod, a lényed, ember nem érezhet ennél mélyebben. Beszélgettünk...nem emlékszem, mit, de az volt a lényege, hogy tartsak ki.

És ma...ma megláttam a fényt az alagút végén. 2 vizsga...a keddi után már csak egy...meg fogom csinálni...nem törődöm azzal, hogy lehet, hogy nem fog menni, nem fogok félni, lerohanom a világot. Amilyen nehéz volt a kezdet, most pont annyira lendülök bele, mert ez itt a finish.

Nem számít, hogy elsorvad a szívem, mert elvesztettelek, nem számít, hogy halálosan szerelmes vagyok, és ez beteljesületlen, nem számít, hogy messze vannak a bátyáim, az sem számít, hogy ki vagyok én. A lényeg, hogy olyan harcot vívok, amiben az ellenséget a puszta pillantásommal ott helyben megölöm.

Tudom, hogy segítesz. Az égből figyeled minden mozdulatomat.

Elköltözik...

Anglia...........................................

Annyira az én formám......................................................

Erkély..

Mondtam, hogy érzem őt...

Most hívott...

:)

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, rózsaszínság..............

Ebben tanulni..........

Petinek össze fog jönni...annyira romantikus az élete, mint egy love story-ban...

Nekem semmi se megy, ami a bátyáimnak igen: az orvosi egyetem, szerelem, a boldogság, az élet...miért születtem én a világra?? Lehet, hogy a balszerencsét is én hoztam a családra...

Nekem azt hiszem nem fog összejönni a dolog Larry-vel...:( Annyira összeillünk pedig...Zsoltin kívül ő az egyetlen, akivel érezzük egymást gondolatait. Azt hiszem, nagyon sokat szenvedett tavaly, amikor nemet mondtam neki...talán fél, hogy megint ezt tenném. :( Nem tenném...tényleg szerelmes vagyok...talán életemben most igazán.

De nekem még ez sem jön össze...pedig nagyon szeretett...hogy lehettem ilyen hülye???

Tűz gyulladt, mikor együtt voltunk, és mikor kezdtünk igazán egymásra hangolódni. Mindig tűz gyulladt...ő csinálta. :) Én a Holddal üzentem neki mindig...és mindig meghalotta. A Holdra nézett, és tudta...mekkora hülye voltam...igazán szerettem...áh, engem fejbe kéne lőni...

Mikor bent voltam a kórházban, kezdtünk megint egymásra hangolódni. Csak egy pillantás volt, és valahol tűz gyulladt..de nem tudom, hogy most rám vár-e, bizonytalan, vagy abszolút kizárta a lehetőséget. Egy percet lehetnék vele kettesben, csak mi és a Hold...tűz...és végre egyszer megcsókolna...

Nem bírom ki, muszáj éreztetnem vele, hogy én készen állnék rá...de mi van, ha most meg én járok úgy, mint ő tavaly?!

Ha szerelmes vagy, úgy érzed, másért nem is érdemes élni...

Utálok élni.

Emiliy-vel tegnap fél 2-ig tanultunk...9-kor kelés (csak mert elaludtam...), és ma megint egész nap...reggeltől estig...és megint késő éjjelig...jah, így már nem lehet szeretni azt, amit az ember tanul, az egészet szenvedéssé teszik. A vizsgázásról ne is beszéljünk...tanulsz rá 1 hetet (plusz az egész félévet), és kivágnak, mert egy kérdésre nem tudsz válaszolni...veszélyes játék ez...

Nem jó most...szenvedünk vele. :(((( Sírnék, kiborulnék, elegem van, padló...és nem látom a végét...